A Neumann János Egyetem, valamint a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és kutatóközponunk szervezésében került sor a Vidéktörténeti Témacsoportja „Konszolidáció” a mindennapokban. Magyar vidék az 1960-as években című konferenciájára 2018. november 29-én Kecskeméten.

 

Ispán Ágota Lídia (MTA BTK NTI) „Járjanak az elvtársak jó példával elől.” A zsámbéki Tsz Elnökképző Iskola diákjai című előadásában azt vizsgálta, hogy a Földművelésügyi Minisztérium által a mezőgazdasági és ipari munkások, valamint „dolgozó parasztok” főiskolai szintű képzésére 1949-ben létrehozott, majd többszöri szervezeti változáson átesett, s végül 1969-ben bezárt iskola milyen jellegű képzést folytatott. Ennek kapcsán bemutatta, az agrároktatási intézmények között hol volt az iskola helye, amely egyfelől részét képezte a káderképzésnek, másfelől a mezőgazdasági szakképzésnek. Az oktatók létszámára, végzettségére vonatkozó adatok mellett kitért a tantárgyi struktúrára, s ismertette a hallgatói összetételt. Az iskolát fennállása alatt 2518 fő végezte el, zömmel termelőszövetkezeti elnökök. A 10-11 hónapos képzés bentlakásos rendszerben zajlott, melynek kapcsán a leggyakrabban felmerülő problémák között szerepelt a hazamenés, az italozás, általánosságban a laza munkafegyelem és a tisztaság kérdése. Annak ellenére, hogy az iskola a rendszer számára kulcsfontosságú területen folytatott képzést, gyakran vált bizonytalanná a helyzete, s folyamatként szemlélve a sorsát, állandó pozícióvesztés jellemezte, melyre nagy hatást gyakorolt a felsőoktatási intézmények növekvő szakember-kibocsátása, s különösen a formálódó oktatási reformtervek, melyek megpróbálták betagozni a tanfolyamot a mezőgazdasági szakoktatás struktúrájába.

Rigó Róbert (NJE) Kettős szorításban. A kényszerkollektivizálás és a református egyház Bács-Kiskun megyében címmel tartott előadásában bemutatta, hogy a református egyház különböző szintjei, a zsinat és a püspöki vezetés, az egyházmegyét vezető esperesi szint a kommunista állam nyomására hogyan támogatta a kényszerkollektivizálás folyamatát, és ez a helyi lelkészi szinten milyen konfliktusokat, nehezen kezelhető helyzeteket eredményezett a hívek vonatkozásában.

Czetz Balázs (MNL FML) Az erőszakos kollektivizálás és következményei Fejér megyében a hosszú hatvanas években című előadását azzal indította, hogy ugyan 1960 tavaszára Fejérben lezárult a tsz-szervezés időszaka, ám a „mezőgazdaság szocialista átszervezése” még közel sem ért véget. A létrejött tsz-ek jelentős része gazdaságilag, szervezetileg rendkívül gyenge lábakon állt. Hiányzott az akarat, a szakértelem a közös termelésre, így nem csoda, hogy a külső kényszerítő erővel létrehozott szövetkezetek közel sem produkálták azokat az eredményeket, amelyeket elvártak tőlük. A kollektivizálási hullám tehát lezárult, de hátra volt még egy hosszabban elhúzódó, legalább akkora fájdalommal járó szakasz, amely a tsz-ek megerősítését, a rentábilis gazdálkodás elérését célozta meg. Folytatódott tehát, ha más eszközökkel és eltérő intenzitással is, a korábbi paraszti életforma felszámolása, a vidéki társadalom átalakítása, melynek csak egyik – bár kétségkívül döntő – lépése volt a kollektivizálás. Ennek a folyamatnak a során a „gazdaságilag gyenge lábakon álló” tsz-eket központi dotáció segítésével erősítették meg, mezőgazdasági gépeket juttattak a megyének, erősítették a munkafegyelmet, visszaszorították a „kistulajdonosi törekvéseket” és a háztáji földhasználatot. A sorozatos lépések betetőzéseként 1967-től új törvény szabályozta a tsz-ek működését.

Oláh Sándor (KAM – Csíkszereda) a székelyföldi Udvarhely rajon korai (1950–62) kollektív gazdaságainak lokális konfliktusairól tartott előadást, korabeli személyes dokumentumok: interjúk, naplók, leírt tapasztalatok, élmények alapján, illetve intézmények (néptanács, kollektív gazdaság, egyház) irattáraiban fellelhető adatok felhasználásával. A konfliktusokat az előadó széleskörű társadalmi relevanciával bíró, a korabeli lokális viszonyrendszerek gyakori helyzeteiként értelmezte, melyek általános oka a társadalmi mező hierarchiájának erőszakos hatalmi átrendezése volt. Az előadó egyéni, személyközi, és csoportkonfliktusokat, strukturális- és értékkonfliktus típusokat különített el. A személy- és csoportközi konfliktusokat az egyéni és csoportérdekek ütközése, az egymással szemben álló célkitűzések, érzelmek, értékek, érdekek okozták. A konfliktusok e típusainak formáiként a verbális agressziót (gúnynév, gúnyvers, szidalmazás) és a fizikai agressziót (nyilvános térben, ünnepekkor), továbbá a kapcsolatok megszakítását különítette el. Strukturális konfliktusokat szervezeti, gazdasági, fizikai és környezeti tényezők, a hatalmi szabályozás, vagy éppen a kompetenciák tisztázatlansága okozott, ilyennek bizonyult például a kollektív gazdaságok termelésszervezése, a terményelvonás, vagy a jövedelemelosztás arányai és mértéke. A hatalommal nyíltan szembeszálló, eszkalálódott csoportkonfliktusokat (tömeges tiltakozási akciókat, érdekköveteléseket) az előadó három, részben kollektivizált községben, Nagygalambfalván, Bögözön és Olasztelken azonosított.

Bánkuti Gábor (PTE BTK) előadása (Vályogból panel. A településpolitika társadalmi hatásai) a pécsi Szigeti városrész átépítésének példáján vizsgálta az 1960-as évek településpolitikájának elvi alapvetéseit és a változások társadalmi hatásait. Az 1969 és 1975 között megvalósult beruházás lényegi összefüggéseit tekintve a korszak gazdasági, társadalmi és politikai törekvéseinek térbeli szintéziseként vizsgálható. Elemeiben kimutathatók a közvetlen ideológiai hatások, melyek a településfejlesztést összekapcsolták a társadalom szocialista átalakításával. Az itt élők életében nem az ’50-es évek radikális állami beavatkozásai, hanem a településpolitika modernizációs szándékai – és az esetek jelentős részében társadalmi felemelkedésként megélt hatásai – által valósult meg a megszokott életvilágok, a kispolgári, iparos egzisztenciák által meghatározott miliő felszámolása.

Sántha István (MTA BTK NTI) A puszták felszámolása a Dél-Vértesben című, antropológiai megközelítésű előadását Németh Krisztina Életvilág-értelmezések című, idén megjelent kötete motiválta az előadó saját, gyerekkorban szerzett élményei mellett. Az előadó előzetes prekoncepciója szerint a puszták felszámolása traumát kellett volna jelentsen a pusztai emberek számára, de mint a kutatás során kiderült, ez a várakozás nem volt helyénvaló. A pusztai emberek nyitottak voltak a pártállam részéről a hatvanas évek második és a hetvenes évek első felében megfogalmazott modernizációs törekvésékre, és örömmel költöztek be a faluba. A kutatás a helyi állami gazdaság szállítási részlege vezetőjének, a puszták felszámolása gyakorlati végrehajtójának őszinte vallomásán alapul, melyet az előadó az egykori pusztai emberek belülről és gyakran alulról jövő perspektívájával ütköztetett. Előzetes várakozásaival szemben ez a két megközelítés nem összeegyeztethetetlen egymással, gyakran mutat hasonló tendenciát, értékrendet, még az emocionális vonatkozásokat számításba véve is. A dél-vértesi puszta szép lassan kiürült, lakóhelyből munkahellyé változott. A monopolista állami gazdaság mellett, csak a TSZ (kis mértékben), az orosz laktanya és helyi a vadásztársaság jelentkezett pusztai tulajdonosként. A rendszerváltozáskor egy tulajdonos kezébe kerültek a földek és az ingatlanok. Ez a koncentráció, egy ezt követő tulajdonosváltás ellenére mindmáig megmaradt. Csak azok tudnak visszatérni a pusztára, földet vásárolni, akik sikeresek más üzleti szférákban. Azoknak, akiknek ilyen sikerek nem adattak meg, csak a szimbolikus (’rituális’) terek kialakítása és a nosztalgia (visszavágyódás) maradt az egykori pusztai élettel kapcsolatos érzelmeik kifejezésére.

Sántha arra is rámutatott, hogy a pusztai mentalitás nem pusztai emberek számára is elsajátítható. A pusztai munkahelyen dolgozó falusi származású emberek is képesek voltak egyes képességek – például a pusztai beszédmód – elsajátítására, amely egyszerre egyenes és furfangos, s biztosít tekintélyt a beszélő számára.

Nagy Károly Zsolt (MTA BTK NTI) „A megítélt osztályok jellegzetes képviselői.” A református egyházközségek presbitériumainak átalakulása 1948–1967 között Magyarországon című előadásában először a presbitérium intézményének magyarországi kialakulásáról, majd annak a református közösségek életében, identitásában betöltött szerepéről beszélt. Meglátása szerint a 20. század közepére a presbitérium a református közösségek számára egy fontos identitásszimbólum, mely a lokális közösség kontinuitását jelzi, ugyanakkor mint az önkormányzatiság intézménye az egyházra jellemző lokalitás-elv kifejeződése is. A presbitérium a helyi elit testülete, a presbiteri tisztség magas presztízzsel jár, s ezekből a sajátosságokból is következően a presbitérium egyfajta ellensúlyt is jelent az egyébként episzkopális rendszerű egyházi struktúrában. E sajátosságok elégséges indokot szolgáltattak volna arra, hogy a kommunista diktatúra céltáblájává váljon ez az intézmény, melynek megtörése, ellehetetlenítése azonban nem csak a paraszti társadalom megtörésében, hanem a református egyház vezetésének és papságának a hívekkel való szembefordításában, s így az egyház társadalmi jelentőségének csökkentésében is fontos szerepet játszott. Az előadó ezt követően egyrészt a belső, egyházi törvények és szabályok, másrészt a korszak sajátos teológiája – mint az egyház valóságát meghatározó alapvető ideológia – rövid ismertetésével vázolta fel azt a környezetet, melyben a presbitériumok szocialista átalakítása megkezdődött. Végül az előadó egy esettanulmány bemutatásán keresztül arra a kérdésre kereste a választ, hogy ténylegesen mi és hogyan történt a helyi közösségekben? A sárospataki presbitérium átalakulása értelmezése szerint arra mutat rá, hogy egyrészt a helyi viszonyok – a diktatúra kiépülésének más dimenzióihoz hasonlóan – jelentős mértékben befolyásolhatták azt, ahogyan az elemzett folyamatok lezajlottak, másrészt az „elitváltás” a közösségek alkalmazkodási – ellenállási stratégiáinak összefüggésében is értelmezhető.

Sulák Péter (PPKE) „A téesz-mozgalom egy búvópatak, mely tóvá alakul!” A kényszerkollektivizálás egyházi recepciója Szolnok megyében (1959–1962) című előadásában a forradalom nyomán szétzilálódott, majd 1958 nyarán újjászervezett római katolikus békepapi mozgalom kollektivizálásban történő közreműködésének lehetséges színtereit és megnyilvánulási formáit térképezte fel. Az akkoriban Rozsáli Menyhért jászberényi főesperes-plébános által vezetett megyei római katolikus békepapi mozgalom az állam egyházpolitikai céljaival összhangban, a marxista-leninista ideológia sarokpontjait evangéliumi nyelvezetbe ültette át. A megye papságában ennek a kis létszámú, de jól szervezett csoport egységes fellépésének hátterében eltérő egyéni stratégiák figyelhetők meg, mint a kollektivizálás nyomán az egyházközségek szétforgácsolódását megelőzni szándékozó előremenekülés, az 1956-os forradalmat követő megtorlásoktól való félelem vagy éppen karrierlehetőségekkel összefüggő opportunizmus.

Seres Attila (MTA BTK TTI) Háborús emlékek a katonai kórházból. Grigorij Csuhraj szovjet filmrendező kecskeméti útjai az 1960-as években című előadásában hangsúlyozta, hogy az 1921–2001 között élt filmrendező azon kevés szovjet alkotóművész közé tartozott, akik széleskörű kapcsolatrendszerrel rendelkeztek az MSZMP legfelső vezető köreiben. Csuhraj az 1960-as évek első felében többször is megfordult Magyarországon, annak köszönhetően, hogy Aczél György – Mihail Rommal egyetemben – őt szemelte ki arra, hogy a magyar filmipar megújítására irányuló állampárti törekvések örve alatt segítse a szovjet történeti látásmód, illetve a szovjet esztétikai percepció meghonosítását a magyar filmművészetben. Az ő feladata lett volna egy, a Kádár-korszak emlékezetpolitikájához jobban simuló, grandiózus film elkészítése a magyar parasztságról. Seres Attila előadásában – Csuhraj 1961. áprilisi és novemberi, két kecskeméti útjáról fellelhető forrásanyag apropóján – elsősorban arra kereste a választ, hogy a második világháború, és különösen a Vörös Hadsereg 1944–1945. évi magyarországi hadműveleteinek megítélésében milyen antagonizmus feszült a magyar társadalom kollektív emlékezete és valós „élményanyaga”, illetve a hivatalos kádári emlékezetpolitika között.

Kis József (MNL BAZML) Sztálinisták, maoisták az 1960-as években Borsodban címmel tartott előadásában arra világított rá, hogy a Kádár-korszak korai éveiben sértetté vált egykori kommunista „veteránok” , funkcionáriusok (párt- és gazdasági vezetők), fegyveres szervek (ÁVH, rendőr) megyebeli tagjai, vezetői Sztálint zászlajukra tűzve, az akkori albán–kínai politikai vonalat követve szervezkedtek. A korábban maoistának is nevezett társaság történetének érdekessége, hogy – a maoistákkal kapcsolatban kialakított képpel szemben – egyáltalán nem köthető a ’68-as nyugati baloldali ifjúsági mozgalmakhoz, hanem közép-, illetve időskorú szektáns kommunisták MSZMP-ellenes szervezkedése volt. A korszakban „sárga kommunistáknak” hívott társaság kapcsolatot tartott a kínai és albán nagykövetséggel, propagandakiadványaikat terjesztették, s egy sztálini alapokon nyugvó kommunista (ellen)párt létrehozásán fáradoztak. A társaság tagjait 1963/64 óta az állambiztonság megfigyelés alatt tartotta, felszámolásuk azonban – a csoportba is beférkőző „Vasas Sándor” fn. ügynöknek köszönhetően – csak 1969/70-ben történt meg. Tagjaik ellen ugyanakkor politikai okokból bírósági eljárást nem indítottak.

Szima Viktória (MNL FML) Művelődési házak és kultúrotthonok, közművelődés Fejér megyében 1957-től az 1976. évi közművelődési törvény születéséig című előadása abból a tényből indult ki, hogy az 1956-os forradalmat követően az MSZMP a kultúrpolitika – azon belül a népnevelés terén – is erőteljes kontrolra törekedett. A vidéki lakosság szórakozási, művelődési, önképzési lehetőségeit meglehetősen behatároltnak tekinthetjük, amelyek többnyire kimerültek az állami kontroll alatt működő sajtóban és a rádió által közvetített kulturális műsorokban. A Rákosi-rendszerre jellemző falujáró mozgalmak, vándortársulatok, mozgó filmszínházak és a „hakniszerű” előadások azonban már nem elégítették ki a falvakban élők igényeit, ráadásul ezek a hatalom céljait sem tudták olyan mértékben szolgálni, mint a kultúraközvetítés intézményesült formái. Ebből kifolyólag a Művelődésügyi Minisztérium a kulturális, ideológiai nevelés megerősítésére kultúrházak százainak életre hívását szorgalmazta a forradalom után. A rohamtempóban megépített, rendszerint egyszerű, egy előadóteres és viszonylag kis létszám befogadására alkalmas, kevesebb, mint tíz főt (nagyrészüket csak részmunkaidőben) foglalkoztató művelődési otthonok behálózták az egész országot. A korszakban 91 ilyen intézmény jött létre csak Fejér megyében. A direkt kultúragitációról a hangsúly átkerült a művelődésre és a komplex kulturális szolgáltatásra: a művelődési házak ismeretterjesztő repertoárjában tanfolyamok, szabadegyetemi előadások, önképző körök, kiállítások szerepeltek, a szórakoztató programok között filmvetítéseket, koncerteket, bálokat, bábelőadásokat és vetélkedőket találunk. A kora Kádár-korszak kultúrotthonainak hálózata, a fent említett művelődési programok mellett az ideológiai nevelést célzó rendezvényeknek is teret adott, ellenben csak sejthető, hogy ezekre mekkora lehetett a fogadókészség.