Német László belgrádi érsek bíborosi kinevezése mérföldkő a szerbiai katolikus közösség életében. Tömöry Miklós cikke a belgrádi érsekség hosszú és buktatókkal teli történetét, a szerbiai katolikus egyház nemzetközi helyzetét, valamint a vallási és nemzeti identitás összefonódását mutatja be.
A publikációhoz szükséges kutatást az NKFIH-149281. azonosítószámú Mecenatúra pályázata tette lehetővé. A pályázat címe: „Nyugat-Balkán: egy ismeretlen ismerős a szomszédból”
A szerb, magyar és horvát sajtó is kiemelt figyelemmel követte, hogy a két évvel korábban beiktatott belgrádi érseket, Német Lászlót a pápa bíborossá nevezte ki tavaly októberben. A magyar nemzetiségű, nagybecskereki származású főpap így az első belgrádi érsek, aki a bíborosi kollégium tagja, a szerb főváros pedig „sedes cardinalis” lett. Az elemzők kiemelik, hogy Ferenc pápa döntése fontos gesztus a száz éve (1924 óta) működő belgrádi egyháztartomány híveinek, illetve az összes szerbiai római és görögkatolikusnak. Szerbiában a 2022-es népszámlálás szerint összesen valamivel több, mint 250 000-en vallották magukat katolikusnak, mely a teljes népesség kb. 3,9%-nak felel meg, míg az ortodoxok aránya több, mint 81%. A katolikus közösség nemzetiségi és anyanyelvi szempontból nagyon sokszínű: magyar, horvát, albán, német, ruszin, ukrán, bunyevác stb. nemzetiségű hívek alkotják. A nyelvhasználat, a nemzeti oktatás és a kultúra mellett a mai szerbiai kisebbségi lét (és az interkulturális együttélés) fontos dimenzióját adják a vallási háttérből adódó különbségek. (Például: ki mikor ünnepli a karácsonyt?) A katolikus közösség Német László bíborosi kinevezésével nagyobb láthatóságot, presztízst kapott bel- és külföldön, egyházi és világi körökben egyaránt. Ugyanakkor a belgrádi bíboros méltósága fontos gesztus a többségi Szerb Ortodox Egyház (tágabb értelemben általában a keleti kereszténység) felé, összhangban Ferenc pápa dialógusra és közeledésre törekvő keleti politikájával.
Német László megyéspüspök diakónust szentel a nagybecskereki székesegyházban, 2017. december 8.
Forrás: Magyar Kurír. Fotó: Merényi Zita
A bíborosi beiktatás és az érsekség fennállásának évfordulója jó alkalom arra, hogy felidézzük azt a hosszú, buktatókkal és konfliktusokkal teli folyamatot, amelynek végén, 1924-ben a fent említett egyháztartomány létrejött. A szerbiai katolikus egyház státuszával kapcsolatos, a 19. század felétől fellángoló viták ekkor (is) messze túlmutattak a vallási közösség szerény demográfiai és társadalmi súlyán, komoly kérdéseket felvetve ugyanakkor a fokozatosan kiépülő és önállósodó szerb állam szuverenitásigényével, illetve az osztrák–magyar érdekekkel kapcsolatban.
Misszió ellenszélben. A szerbiai katolikus egyház státuszának nemzetközi összefüggései
A modern szerb állam kezdeteitől (1815: Szerb Fejedelemség, 1882: Szerb Királyság) az országban élő katolikusok száma lassan növekedett. Kis közösségeik elsősorban Belgrádban, majd a század közepétől a keleti bányászkolóniákban, illetbe az 1878 után épített niši vasútvonal munkásaiként és mérnökeiként a nagyobb állomásokkal rendelkező városokban voltak jelen. Lelkipásztoraik missziós papok – köztük magyarok – voltak. A hívek többsége nem szerb, hanem osztrák–magyar, francia vagy olasz állampolgár volt. A vallásgyakorlás lehetőségei igen korlátozottak voltak; 1861-től Belgrádban egyetlen kápolnát látogathattak, mely a belgrádi osztrák konzulátus épületében volt felszentelve. Szerbia törvényei államvallásként az ortodox hitet (Belgrádi Metropólia) jelölték meg. 1853-ban Karađorđević Sándor fejedelem korlátozta a missziós tevékenységet, illetve teljes egészében az ortodox egyház joghatósága alá utalta a vegyes házasságok rendezését. A következő évtizedeket lassú enyhülés jellemezte, az 1880-as években sikerült például felépíteni és felszentelni az első katolikus templomokat Belgrádban és Nišben. Obrenović Sándor király uralkodása és a Radikális Párt növekvő befolyása alatt azonban egy represszívebb időszak következett. 1891-ben törvény tiltotta meg, hogy a misszionárius papok híveket látogassanak, akik így gyakran titokban, a szabadban vagy fogadókban voltak kénytelenek misén részt venni. 1894-ben egy, az ortodox egyházat kritizáló prédikációja miatt perbe fogták Wilibald Czok lengyel misszionáriust. Ekkor már több, mint 11 000 katolikus élt a kétmilliós országban, helyzetük valódi rendezése ugyanakkor még váratott magára.
A szerb elit tagjainak katolikus egyházzal kapcsolatos erős fenntartásai ugyanakkor túlnyomórészt nem vallási türelmetlenségből adódtak, hanem a Habsburg Birodalom egyházi és világi befolyását látták annak tevékenységében. Ausztria valóban rendelkezett a szerbiai katolikusokra vonatkozó privilégiumokkal. A berlini kongresszusig (1878) a nemzetközi jog a Fejedelemséget az Oszmán Birodalom autonóm részeként ismerte el, így katolikus alattvalói a Monarchia protektori védelme alatt álltak. Az osztrák–magyar értelmezés szerint Szerbia függetlenedését követően is megmaradt a védnöki szerep, amelyet Belgrád ugyanakkor vitatott. A szerbiai katolikusok helyzetének hullámzása lakmuszpapírként jelezte a kétoldalú kapcsolatok változását. Az 1881-es titkos konvenciót követő évtizedben a növekvő osztrák–magyar befolyásnak köszönhetően történt előrelépés az egyházszervezet kiépítésében, az 1893-től fokozatosan bekövetkező, az 1903-as államcsínnyel kiteljesedő osztrákellenes és oroszbarát fordulat viszont korlátozásokkal, represszióval járt. Ezzel párhuzamosan Szerbia igyekezett a katolikus egyház státuszát az osztrák–magyar diplomácia megkerülésével, közvetlen szentszéki tárgyalásokon rendezni.
Hogyan nézett ki ez a dilemma a katolikus egyház, illetve annak néha egymással is szembekerülő szereplői, intézményei oldaláról? Nem beszélhetünk a modern Szerbia katolikusainak egyháztörténetéről a befolyásos horvát főpap, Josip Juraj Strossmayer szerepének bemutatása nélkül. A szomszédos, szerémségi Diakovár (Đakovo) püspökét 1851-ben nevezte ki a Szentszék Hitterjesztési Kongregációja (Congregatio de Propaganda Fide) Szerbia apostoli kormányzójának. A missziós tevékenységet felügyelő szentszéki intézmény döntésében szerepet játszott az osztrák kultuszprotektorátus intézménye és az, hogy a területen a 18. eleji rövid Habsburg-uralom alatt létezett püspökség, a Belgrád-semendriai (smederevói vagy szendrői) Egyházmegye, melynek emléke az oszmán hatalom restaurációja után (1739) címzetes püspöki méltóság formájában élt tovább.
Joseph Kriehuber: Joseph Georg Strossmayer (1850), Wikimedia public domain (Albertina, Wien)
A szerbiai egyházszervezés feladata tehát a fiatal és agilis Strossmayer püspökre hárult. Az egyházmegyéje élén 1850 és 1905 között álló horvát főpap teológiai, politikai, kulturális tevékenységét, a magyar világi és egyházi elittel kialakuló igen konfliktusos viszonyát lehetetlen lenne e blogbejegyzés keretei közt elemezni. Annyit viszont mindenképp meg kell említenem, hogy bár jórészt az osztrák(–magyar) diplomáciai képviseleten és a bécsi nunciuson keresztül tudott kapcsolatot tartani a főpásztori gondjaira bízott szerbiai egyházzal, igyekezett közvetlenül kommunikálni az egymást váltó Obrenović- és Karađorđević-uralkodókkal és kormányaikkal. Célja a katolikus egyházzal, annak szándékaival kapcsolatos ellenérzések eloszlatása, illetve személyes jóindulatának hangsúlyozása volt. Strossmayer Szerbiát célzó politikájának eszmei-teológiai alapja az ortodox és katolikus egyházak szláv ihletettségű egységmozgalma, Szent Cirill és Metód kultusza volt, mely áramlat XIII. Leó pápa pontifikátusának (1878–1903) első időszakában meghatározta a Vatikán politikáját. Strossmayer a világi horvát nemzeti mozgalomban is vezető szerepet játszott; a bőkezű támogatásával létrejövő kulturális és tudományos intézmények szándéka szerint a szerbeket is hivatottak voltak megszólítani a Monarchia határain belül és kívül. A főpap Zágráb-központú katolikus jugoszlavizmusa kiváltotta az osztrák befolyástól és az ortodox hívek áttérítésétől (prozelitizmus) tartó belgrádi körök gyanakvását. Az egymást követő szerb kormányok több kísérletet tettek arra, hogy elérjék az apostoli kormányzó leváltását. Strossmayer 1897-es lemondása a terület egyházi igazgatásáról végül nem ennek, hanem egy, a katolikus egyházon belül, a püspök és Mieczysław Halka-Ledóchowski gniezdo-poznańi érsek között kialakult vita közvetlen következménye volt. Az 1892-től a Hitterjesztési Kongregáció prefektusaként is szolgáló lengyel főpap erős ellenérzésekkel viseltetett az általa az orosz befolyással összefüggésbe hozott ortodox egyházakkal, így Strossmayer politikájával szemben is. A szerémi püspök viszont a fent említett Czok misszionáriust Ledóchowski embereként azonosította, aki többször kérte a Szentszéknél és a szerb udvarnál az apostoli kormányzó felmentését. Bár Czokot – bírósági ügye elsimítása után – az egyház hazarendelte, Strossmayer érezve, hogy elfogyott körülötte a levegő, három évvel később benyújtotta a lemondását.
Konkordátumot, de hogyan?
Miután az 1898-ban Belgrád megkérdezése nélkül kinevezett új apostoli kormányzót, a boszniai ferences Ivo Vujičićot a szerb kormány nem fogadta el, és még érkezése napján elküldte Belgrádból, a Szerb Királyság katolikus adminisztrátor nélkül maradt. Szerbia közvetlenül a Szentszékkel kívánt tárgyalni, Ausztria, Strossmayer vagy a bécsi nuncius bevonása nélkül. A belgrádi kormány célja egy, a katolikus ügyeket, illetve az állam-egyház viszonyokat átfogóan rendező nemzetközi egyezmény, konkordátum aláírása volt. Hasonló megállapodást kötött a Szentszék Montenegróval még 1886-ban, azonban ez Strossmayer közvetítésével történt, akinek a személye a szerb kormánynak elfogadhatatlan volt. Különösen sürgetővé vált a katolikus egyház státuszának rendezése a balkáni háborúk után, amikor Szerbia népessége a területi nyereségek nyomán további mintegy 15 000 katolikus lakossal (Prizren környéke, Koszovó, Macedónia) nőtt. A leendő konkordátum célja egyrészt az egyház autonómiájának biztosítása, másrészt a Szerb Királyság szuverenitásának védelme, a főpapok állami és dinasztikus lojalitásának biztosítása volt. Néhány évnyi tárgyalás után 1914. június 24-én írták alá az egyezményt a Vatikánban, mindössze négy nappal a szarajevói merénylet és egy hónappal a világháború kitörése előtt. A konkordátum érvénybe lépését a háború lehetetlenné tette, az 1918 után megalakuló délszláv államban a katolikus kérdés pedig gyakorlatilag megoldatlan maradt. A konkordátumnak egy aspektusa mégis megvalósult: 1924-ben létrejött a Belgrádi Érsekség, amely 1986 óta a szabadkai és nagybecskereki püspökségekkel együtt közös egyháztartományt alkot, szolgálva Szerbia kis lélekszámú, de sokszínű katolikus közösségeit.
A főegyházmegye alapítása után, a két világháború közt fellendülő belgrádi katolikus templomépítészet reprezentatív példája
a Jože Plečnik szlovén építész által tervezett Páduai Szent Antal ferences templom (1929-1932).
(Forrás: Wikimedia, Свјетлопис римокатоличке цркве Анте Падованског у Биограду Szerző: Andrija12345678, CC BY-SA 4.0)
Tömöry Miklós
Irodalomjegyzék
- Đoković, Milosav: „Најзначајнији догађаји у односима Свете Столице и Србије у периоду од Берлинског конгреса (1878) до потписивања конкордата (1914)“. In: Србија и Света Столица 1878-1914 : поводом 100 година од успостављања дипломатских односа Краљевине СХС и Свете Столице. Beograd: Arhiv Srbije, 2021. 47–52.
- Gottsmann, Andreas: Rom und die nationalen Katholizismen in der Donaumonarchie. Römischer Universalismus, habsburgische Reichspolitik und nationale Identitäten. Wien: Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, 2010.
- Priante, Monica – Slišković, Slavko: „Tondini i Strossmayer. Jedinstveni za jedinstvo“. Zagreb: Kršćanska sadašnjost, 2016
- Vukšić, Tomo: „Pravni okvir djelovanja Katoličke Crkve i neki podaci o katolicima krajem 19. i početkom 20. stoljeća u Crnoj Gori, Srbiji, Hrvatskoj i Bosni i Hercegovini“. Vrhbosnensia : časopis za teološka i međureligijska pitanja 2015/19 (2): 345–377.
- Wagner, Vjekoslav: „Povijest katoličke Crkve u Srbiji u 19. vijeku“. Bogoslovska smotra 1933/21 (1): 1–16; 1933/23 (2): 140-153; 1933/24 (3): 226-235; 1933/25 (4): 297-307 1934/25 (1): 20-46; 1945/26 (2): 124-140.
- Żurek, Piotr: „Razlozi ostavke biskupa Josipa Juraja Strossmayera na položaj apostolskog administratora Katoličke crkve u Srbiji“. Časopis za suvremenu povijest 2002/34 (3): 781–804.
