A Nyugat-Balkán etnikailag és vallásilag is sokszínű világában létezik egy olyan, 11. század elején élt szent, aki a mai Montenegró területén fennálló Duklja fejedelmeként szenvedett mártírhalált. Szent Jovan Vladimir kultusza ma egyszerre híd, ami összeköt, és politikai eszköz, amely szétválaszt. Gál Judit cikke azt vizsgálja, hogy miként vált a modern identitáspolitika eszközévé a térségben egy több mint ezer éve elhunyt délszláv fejedelem.

A publikációhoz szükséges kutatást az NKFIH-149281. azonosítószámú Mecenatúra pályázata tette lehetővé. A pályázat címe: „Nyugat-Balkán: egy ismeretlen ismerős a szomszédból”.

A 10-11. század során az ekkor a kereszténység peremterületein fekvő államokban egy sajátos uralkodói szentkultusz honosodott meg. A kereszténységet viszonylag frissen felvevő népek szent uralkodói, akik legendáik szerint gyakran mártírhalált haltak, uralkodásukat a népük üdvéért és a kereszténységért áldozták fel. E korszak mártírhalált halt uralkodószentjeinek sorában olyan ismert történelmi alakok tartoztak, mint a norvég Szent Olaf, Szent Vencel cseh fejedelem vagy Borisz és Gleb, akik a Kijevi Ruszból származtak. A fenti széles körben ismert szentek mellett a Nyugat-Balkán is adott egy, a köztudatban, a térségen kívül, talán kevésbé jelen lévő mártírhalált halt szent uralkodót ebben a korszakban, akinek a kultusza ma is él a régióban. A 11. század elején élt szent dukljai fejedelem, Jovan Vladimir kultusza egy nemzeteken és vallásokon átívelő összekötő kapocs a térségben. Mindamellett, hogy hidat képez a vallások és etnikumok között, a modern nemzeti identitáspolitika eszközévé is vált, és alakját ma a szerb ortodox egyház eszközként használja a montenegrói térnyeréséhez és saját pozícióinak megerősítéséhez

De ki is volt Jovan Vladimir? Az ortodox egyházban szentként tisztelt uralkodó Duklja fejedelme volt (1000-1016), egy olyan államé, ami nagyjából a mai Montenegró területét fedte le, és az itt letelepedő szláv törzs vagy törzsek, a 7. században érkeztek a Balkán-félszigetre.  Határai északnyugaton és nyugaton a Kotori-öbölig, keleten a Bojana folyóig, északon a Zeta és a Morača folyókig, délen pedig a Drina folyóig és a Skadari-tóig terjedtek. Duklja a nevét a területén fekvő ősi illír városról, Docleáról kapta, ezért szláv nyelveken Dukljaként, latin és itáliai szövegekben pedig Diocleaként emlegették. A 11. századtól kezdve azonban egyre elterjedtebbé vált a Zeta elnevezés is, amelyet az állam az egyik határfolyójáról és azonos nevű zsupájáról vett át. A később a középkori szerb államot részévé vált, ekkor azonban még önálló Duklja történetét a 10-11. század fordulóján a Nyugat-Balkán két, ekkor legkiemelkedőbb hatalma, Bizánc és Bulgária közötti harcok határozták meg. 971-ben úgy tűnt, hogy a két állam harcában Bizánc döntő győzelmet aratott és elfoglalta Bulgáriát. Ám ez csak a látszat volt, és alig néhány év múlva Ohrid és Preszpa környékén egy felkelés robbant ki, aminek a vezetését egy bizonyos Sámuel ragadta magához. Sámuel (997–1014) később a bolgár trónra is felülhetett, visszafoglalta az egykori bolgár területeket és magát cárrá is kiáltatta, sőt további terjeszkedésbe kezdett a Balkán-félszigeten.

Jovan Vladimir. Kép: Wikimedia Commons

E bolgár-bizánci háborús időszak alatt uralkodott Dukljában a bizánci szövetségesnek számító Jovan Vladimir, aki Sámuel cár egyik hadjáratának célpontjává vált. A dukljai fejedelem a bolgár túlerővel szemben önként megadta magát, de továbbra is a terület élén maradhatott, vélhetően azért, mert Sámuel hűbérese és vője is lett, miután a cár lányát, Kosarát vette feleségül. Sámuel halálát követően a bolgár állam megrendült: előbb fia, Gavril Radomir került rövid időre a trónra, majd unokatestvére, Ivan Vladislav meggyilkoltatta őt. Vladislav a dukljai Vladimir életét is kioltotta: 1016-ban csellel elfogta, majd megölette. Nem sokkal ezután, 1018-ban Vladislav is elesett Durazzo közelében, és halálával végleg lezárult a bolgár állam történetének egy korszaka. Jovan Vladimir fejedelem halála után Dukljában is belharcok törtek ki, és az 1030-as évek közepéig tartó hatalmi harcok végén Duklja élén Vojislavot találjuk, aki kezdetben Bizánc hűbérese volt, de az 1040-es évekre többé-kevésbé sikerült függetlenednie, és utódai alatt Duklja fejedelemségből királysággá vált, aminek saját katolikus érseksége is lett Bar központtal.

Bár első pillantásra nem tűnik különösebben jelentős uralkodónak, Vladimir dukljai fejedelem a középkori szerb és montenegrói történelem kiemelkedő alakjává vált az utókor szemében. Őt tartják az első szerb szent uralkodónak: halálát követően rövid időn belül már szentként tisztelték, és kultusza gyorsan elterjedt a dukljai lakosság körében és azon túl is. Sírhelyéhez már néhány évtizeddel halála után csodákat kötöttek, és tisztelete a térség egyik legjelentősebb szentkultuszává vált.

Vladimir alakjának hatása messze túlnyúlt Duklja határain: tisztelete elterjedt a mai Dél-Horvátország, Montenegró és Észak-Albánia, Észak-Macedónia, sőt Görögország területén is. Szentként egy olyan időszakban kezdték tisztelni, amikor még nem történt meg a római katolikus és az ortodox keresztény egyház végleges szakadása. Szentté avatása pedig nem követte a később kialakult formális kanonizációs eljárásokat, mivel a 11. század elején ezek még nem voltak szabályozottak. Vladimir szentéletrajza, a vitatott eredetű és szerzőségű A dukljai pap krónikája (szerbül: Letopis popa Dukljanina) című műben maradt fenn, amely feltehetően a 12. században, más vélemények szerint a 13. század végén született szláv nyelven. A dukljai pap munkájának 36. fejezete őrizte meg az utókor számára Szent Vladimir legendáját, amelyről joggal feltételezhető, hogy egy korai, 11-12. századi helyi legendának a lejegyzése volt.

Szent Vladimir legendája azzal kezdődik, hogy Sámuel bolgár cár hadjáratot indít Dalmácia és Duklja ellen. A dukljai fejedelem, hogy elkerülje a vérrontást és megóvja népét, nem száll szembe a túlerővel, hanem alattvalóival együtt az Oblik-hegyre menekül. A legenda szerint azonban a hegy tele volt mérges kígyókkal, amelyek sok menekülő életét követelték. Vladimir könnyek között fohászkodott Istenhez népe megmeneküléséért, és imái meghallgatásra találtak: a kígyók elkerülték őket, a megmaradt közösség biztonságban maradt.

Időközben Sámuel seregei a hegy lábánál táboroztak, és egy áruló zsupán révén sikerült elfogniuk Vladimirt. A fejedelem végül önként adta meg magát, hogy népét megmentse a pusztulástól. Fogolyként Preszpába vitték, a bolgár uralkodó központjába, ahol börtönbe zárták. Vladimir itt imádkozással és böjtöléssel töltötte napjait, amikor egy angyal jelent meg neki, és tudtára adta, hogy mártírhalál vár rá. Nem sokkal később újabb, immár hús-vér látogatója akadt Sámuel lánya, Kosara személyében. A legenda szerint Kosarát mélyen megérintette a fogoly fejedelem jelleme, beleszeretett, és addig könyörgött apjának, amíg bele nem egyezett, hogy hozzáadja feleségül, kijelentve, hogy inkább meghal, de máshoz nem megy férjhez. A cár végül engedett, és nemcsak beleegyezett a frigybe, hanem vissza is helyezte Vladimirt Duklja élére.

A történet ezt követően Sámuel halála után folytatódik, amikor II. Baszileiosz bizánci császár (976–1025) meggyőzte Vladislavot, hogy ölje meg Sámuel fiát és örökösét, Gavril Radomirt. A gyilkosság után Vladislav figyelme Vladimir felé fordult, és eltökélte, hogy vele is végezni fog. Többször próbálkozott – többek között egy remete és két püspök közreműködésével –, ám ezek a kísérletek rendre kudarcot vallottak. Végül csellel sikerült Vladimirt Preszpába csalnia.

A fejedelem útnak indult, és útközben is merényletet kíséreltek meg ellene, de a legenda szerint angyalok óvták az útját. Végül, amikor Preszpába ért, és imádság után belépett a templom kapuján, Vladislav katonái lefejezték. Holttestét először a templomban temették el, ahol sírja mellett hamarosan csodás események történtek. Vladislav végül engedélyt adott Kosarának, hogy férje földi maradványait oda vigye, ahol csak kívánja. A legenda Vladislav halálával zárul. Miközben Durazzo ostromára készült, megjelent előtte Vladimir alakja, és egy angyal egyetlen nyíllal végzett vele, így bosszulva meg a mártírként tisztelt fejedelem halálát.

Szent Vladimir szentkultusza és mártíromsága jól beleillik a 10-11. századi európai, a kereszténység perifériáján vagy az ortodox-katolikus egyház befolyási övezetének határain megfigyelhető trendekbe, és az ezeken a helyeken fekvő államok uralkodószentjei közé. Vladimir alakja a nyugat-balkáni régióban, különösen az egykori Dukljában és azzal szomszédos tágabb területeken, az ortodox keresztény vallásosságban kiemelt szerepet foglalt el. A hagyomány szerint május 22-én ölték meg Preszpában, az ortodox keresztény egyház ezen a napon ünnepli Szent Vladimir ünnepét.

A szent uralkodó egy legendája szerint, ahogy a későbbi ábrázolásain is látható ez a motívum, a saját fejét a kezében tartva érkezett meg egykori udvara közelében fekvő, ma Montenegróban található shkodhrai határvidékre (szerbül: Skadarska Krajina, albánul: Krajë/Kraja), a Prečista Krajinska nevű templomba, hogy végső nyughelyén eltemessék. Ebből a templomból, amit a ma a lakosság többségét kitevő albánok krajai Szűz Mária templomként ismernek, 1215-ben I. Mihály epiruszi despota (1205 k.–1215) hadizsákmányként elhurcolta Vladimir földi maradványait, miután legyőzte II. István szerb nagyzsupánt. A szent uralkodó maradványait Durazzóba szállították, majd pedig a mai Kelet-Albániában található Elbasan közelében, az akkor Keresztelő Szent János-kolostorban helyezték örök nyugalomra, amit később a Szent Vladimir tiszteletére neveztek át. A kolostort 1380 körül földrengés pusztította el, és annak újjáépítése 1381-ben Karl Topia albán fejedelemhez köthető. Vladimir földi maradványait és ereklyéit 1995-ben Tiranába szállították, ahol a Krisztus Feltámadása Ortodox Katedrálisban helyezték el, ahonnan az ereklyéket a szent ünnepén rendszeresen visszavitték Elbasanba, majd pedig egy részüket 2021-ben végleg visszaszállították az említett kolostorba.

Az elbasani Szent Jovan Vladimir-kolostor. Kép: Wikimedia Commons

A szent tisztelete és kultusza, bár a maradványait elhurcolták onnan a 13. században, Délkelet-Montenegró területén található, a Shkodrai-tó és a Rumija-hegység által övezett, albánok és szlávok lakta területen élő és mai napig jelentős maradt, sőt ezen túl is kifejtette a hatását, a mai Szerbia, Montenegró, Horvátország, Észak-Macedónia, Görögország és Albánia területén is, ahol a szent uralkodóhoz kapcsolódóan, A dukljai pap krónikájában lejegyzetten túl, számtalan helyi legenda alakult ki. Az oszmán uralom alatt, a 18. században Vladimir kultusza és tisztelete újra felvirágzott az ohridi ortodox érsekség, amelynek a lelki joghatósága alá Elbasan is tartozott, spirituális, irodalmi és adminisztratív megújulása során. Az érsekség oszmánellenes, iszlamizáció ellenes szándékkal és a keresztény hit megőrzése érdekében, helyi kötődésű szentek kultuszának sorát virágoztatta fel, köztük Vladimirét is.

A 19. században a nyugat-balkáni nacionalista mozgalmak Vladimir személyét maguknak követelték, így a bolgár, szerb és montenegrói állam is nemzeti szentjeként kezelte az egykori dukljai uralkodót. A 20. században, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság létrejöttekor a szerb és jugoszláv egység szimbólumaként használták az uralkodót, aki a periférián fekvő területeket összekötötte a szerb központtal. A kommunista rendszer bukása után a szerb ortodox egyház jelentős megújuláson esett át, amelynek részeként az egykori jugoszláv tagköztársaságokban megkezdődött és azóta is tart a kegyhelyek, történelmi események, helyszínek és személyek a szerb ortodox egyházhoz, a szerb nemzeti emlékezethez kötve való felidézése és újraélesztése. A szerb ortodox egyház emlékezetpolitikája a saját narratíváján kívüli más emlékezetpolitikák háttérbe szorítására, invalidálására törekszik ezeken a területeken.

Ennek talán legékesebb példája Montenegró esete, ahol a kormányzat az 1990-es évektől törekszik a saját montenegrói nemzet és identitás formálására, amelynek része volt az önálló nyelv és kultúra megteremtése és előtérbe helyezése. Ezzel párhuzamosan a szerbekhez kötődő elemek háttérbe szorítása is zajlott és zajlik, ami mai napig konfliktusforrás a szerb ortodox egyház helyi szervezete – amelyhez az ortodox lakosság 90 %-a tartozik – és a montenegrói állam között. Az okait annak, hogy a szerb egyház ilyen szerepet tölt be, ortodox egyház és az állam hagyományos összefonódásában kereshetjük. Mivel Montenegrónak nincs független, autokefál egyháza – az 1993-ban alapított Montenegrói Ortodox Egyházat egy másik egyház, így a konstantinápolyi pátriárka sem ismeri el – így Belgrád egyházi, de leginkább politikai befolyása érvényesül a szerb egyházszervezet montenegrói ágán keresztül, az egyház pedig a szerb befolyás szimbóluma a lakosság egy jelentős része számára. A szerb egyház emellett a fent már vázolt emlékezetpolitikája és helyi vallási emlékhelyek, személyek, események kisajátítása révén ideológiai riválisa a montenegrói államnak.

Ennek az összeütközésnek, az egyik leglátványosabb epizódja Rumijához és Szent Vladimir kultuszához kötődött. Május 22-én, a szent ünnepén, a térségben élő albánok és szlávok, külön-külön útvonalon saját körmenetet tartanak a Rumija hegy csúcsára. Az albán körmenetben a katolikusok, ortodox keresztények, sőt még muszlimok is részt vesznek, évszázados hagyományokat követve. A szent tiszteletének multietnikus jellegében és hagyományaiban, ahol megfértek egymás mellett a térségben élő szerb, horvát, montenegrói és albán lakosok, csakúgy, mint a katolikusok, ortodox keresztények vagy akár a muszlimok is, 2005 nyara új korszakot hozott. Az év július 31-én, a szerb irányítás alatt álló jugoszláv hadsereg két katonai helikoptere egy kis bádogtemplom elemeit szállította Rumija hegyéhez, amelyre korábban körmenet vonult, hogy előkészítse a bádogtemplomocska alapjait, amelyet a helyi szerb ortodox metropolita építtetett.

A Rumiján 2005-ben állított templom. Kép: Wikimedia Commons

A multietnikus, vallásokon átívelő évszázados kultusz szimbolikus kisajátítása komoly feszültségforrássá vált. Jovan Vladimir személyének kisajátítása a szerb ortodox egyház részéről nem egyszeri és egyedi eset volt, hanem tudatos ideológiai lépéssorozat része, így 2016-ban a szent halálnak ezredik évfordulója kapcsán folytatódott és mai napig is tart a térségben.

Gál Judit

Ajánlott irodalom:

  • Bieber, Florian: Montenegrin Politics since the Disintegration of Yugoslavia. In Montenegro in Transition. Szerk. Florian Bieber. Baden-Baden 2003. 11–42.
  • Gál Judit: Egy ismeretlen ismerős. Szerbia középkori története. Budapest 2024.
  • Malaj, Edmond: The Cult of Saint John Vladimir among the Albanians in the Present Days. In: 1000-godišnjica svetog Jovana Vladimira: zbornik radova sa naučne konferencije 21. oktobar 2016. godine, CANU, Podgorica. Szerk. Đorđe Borozan. Podgorica 2017. 239–251.
  • Malmenvall, Simon - Vladislav Puzović: Jovan Vladimir of Dioclea: Ruler Martyrdom and its Reception in Serbian Historiography. Bogoslovni vestnik 80 (2020): 669—683.
  • Saggau, Emil Hilton: “The Forging and Forgetting the Cult of St. Jovan Vladimir in Contemporary Montenegro.” International Journal for the Study of the Christian Church 21 (2021): 42–61.