A közelmúltban elnökválasztás zajlott a szomszédos Horvátországban, ami nem váltott ki jelentős visszhangot a magyar közéletben. Varga Szabolcs cikke a horvát elnökválasztás hátterét és következményeit vizsgálja, különös tekintettel az Európai Unióval való viszonyra.
A publikációhoz szükséges kutatást az NKFIH-149281. azonosítószámú Mecenatúra pályázata tette lehetővé. A pályázat címe: „Nyugat-Balkán: egy ismeretlen ismerős a szomszédból”
Magyarországon mínuszos hír volt csupán, hogy 2024–2025 fordulóján elnököt választottak Horvátországban. Jelent-e ez bármilyen fordulatot az ország életében, vagy okkal volt érdektelen az esemény iránt a magyar sajtó, hiszen mindez mit sem változtat déli szomszédunk bel- és külpolitikai irányán?
1990 után Horvátországban a magyar berendezkedéshez hasonlóan gyenge elnöki rendszer került kialakításra, bár a független állam első elnökeként Franjo Tuđman rendkívül erős kézzel irányította az országot, háta mögött pártjával, a konzervatív Hrvatska demokratska zajednica (HDZ) támogatásával. A legendás elnök halála óta azonban utódai már nem voltak képesek szert tenni hozzá hasonló hatalomra. Még akkor sem, amikor saját pártjuk adta a parlamenti többséget, mint például Kolinda Grabar-Kitarović elnökasszony idején (2015–2020), akkor meg főleg a látványpolitizálás maradt, amikor ellenzéki párt jelöltjeként sikerült megszerezni a széket, miként ez Zoran Milanović esetében 2020 óta fennáll. Ezzel együtt persze hiba lenne alábecsülni az elnök hatalmát, hiszen a közvetlen szavazás útján történő választás erős legitimációt biztosít neki, emellett ő a horvát hadsereg vezetője, és önálló hangja van a külpolitikában. Ugyanakkor az is kijelenthető, hogy mivel a pártok jelölik, személye nem szimbolizálhatja a nemzet egységét, hiszen sok esetben aktívan részt vesz a napi belpolitikai csatározásokban.
Zágráb
A 2020-ban elnöki mandátumot szerző Milanović régi motorosnak számít Horvátországban. Apja még a HDZ színeiben jutott el a miniszterhelyettesi pozícióig, a jogász végzettségű fiú viszont pár év brüsszeli tartózkodást követően a baloldali Socijaldemokratska partija Hrvatske (SDP) színeiben épített karriert. Pártelnökként 2011-ben megnyerte a horvát parlamenti választásokat, és 2016-ig ő töltötte be a miniszterelnöki posztot, ám főként a személyét övező botrányok miatt elveszítette az esedékes választásokat. A politikai emlékezet rövid szavatosságát mutatja, hogy 2020-ban megválasztották államelnöknek, és azóta szinte egymagában folytat ellenzéki politikát a HDZ által kontrollált országban. Első elnökségét 53 százalékos támogatottsággal kezdte, és 2024 decemberében nem is volt kérdés, hogy élve az alkotmány által engedélyezett két ciklussal újra megméretteti magát.
A mostani választáson az első fordulóban nyolc jelölt indult, és a közvéleménykutatások Milanović győzelmét jósolták, ám még a legoptimistábbak sem gondoltak arra, hogy ilyen fölénnyel utasítja maga mögé riválisait. Már a december 29-én lebonyolított első körben a szavazatok majd 50 százalékát besöpörte, míg az őt követő Dragan Primorac, a kormányzó HDZ jelöltje 20 százalék alatt maradt. Így ők ketten jutottak be a második fordulóba, ahol a regnáló elnök kiütéses győzelmet aratott a voksok 75 százalékát megszerezve. Összesen 1.122.859 ember szavazott rá, és különösen erős támogatást élvezett az Isztrián, ahol a választók 90 százaléka szavazott rá, valamint a Muraközben, ahol 87,1 százalékos támogatottságot ért el. Zágrábban is magabiztosan győzött, míg Primorac csak Lika-Senj zsupániában tudott 40 százalék fölé kerülni.
Zágráb
A jól ismert politikai kampányfogások alapján mindkét fél győzelemnek állította be az eredményt. Milanović szinte kormányváltó hangulatot vizionált, míg Andrej Plenković miniszterelnök (HDZ), akinek elévülhetetlen érdemei voltak az alkalmatlan jelölt kiválasztásában, a parlamenti választások eredményeire mutogatott. A kormánypárt tagjai a politikai gyakorlattól eltérően még a beiktatáson sem vettek részt, ami mutatja a mély személyes sérelmek nem gyógyuló sebeit. Ha alaposabban a számok mögé nézünk, valójában egyik félnek sem volt igaza. Horvátországban nincs tömeges elégedetlenkedés, az ország az unióhoz való csatlakozás nagy nyertesének számít, szabályosan öntik az európai forrásokat a fejlesztésekbe, és azoknak a felhasználásában láthatóan társadalmi konszenzus van. Működik az igazságszolgáltatás, az időnként megjelenő, korrupcióról szóló híreknek van következménye. A horvát politikai hagyomány a kompromisszumokra épít, ami Brüsszelben is célravezető stratégia, így folyamatosak a kis sikerek. A horvát társadalom továbbra is elkötelezett a nyugati orientáció mellett.
Persze mindig vannak elégedetlenkedő hangok, ez Horvátországban sincs másképp. Így az unióhoz száz százalékig hű kormánnyal szemben a baloldali Milanović előszeretettel ostorozza a brüsszeli bürokratákat és penget oroszbarát húrokat, ám a NATO és EU hivatalaiban szocializálódott elnök kapcsán inkább azt gyaníthatjuk, hogy külföldön most a „rossz zsaru” szerepét alakítja – egyébként meggyőzően –, míg otthon elfoglalja a számára üresen maradt ellenzéki pozíciót. Ám nem kétséges, hogy amennyiben fordul a szél, és a következő választások után egyszer a kormány élén találja magát, 180 fokos fordulatot venne nyugat felé. Ilyen szempontból az elnökválasztás főképp a HDZ számára figyelmeztetés, hogy nem ülhetnek továbbra is a babérjaikon, és ideje karakteres személyeket keresni a legfőbb pozíciókra, mert különben úgy járhatnak, mint Primorac, aki a választás éjjelén a pártszékházból kénytelen volt a konyhán keresztül eliszkolni a sajtó kényelmetlen kérdései elől.
Varga Szabolcs
