A citera hangszertípus gazdag története és földrajzi elterjedése számos félreértést szült, amelyek máig élnek a köztudatban. Brauer-Benke József, a HUN-REN BTK Zenetudományi Intézet tudományos főmunkatársának cikke ezeknek a tévhiteknek jár utána történeti és organológiai szempontból.
A Városligetbe költözött modern Néprajzi Múzeum számos látványos kiállítással büszkélkedhet, amelyek között egy hangszerkiállítás is helyet kapott. A Vígan zengjetek, citerák! című, 2025. január 23. – 2025. júniu 29. között megtekinthető hangszerkiállítás külön érdeme, hogy az általános kiállításokkal szemben, amelyek a hangszereket mint szépen kivitelezett műtárgyakat kívánták bemutatni, azzal az igénnyel lépett fel, hogy a citera hangszertípust egy tematikus, vagyis történeti és tipológiai szempontokat is érvényesítő kiállításban jelenítse meg. A kiállítás A természet és az emberi lélek hangja Kínából című, 2025. márc. 22. – 2025. jún. 29. között megtekinthető, a csungkingi Kínai Három Szurdok Múzeum kucsingyűjteménye hangszereivel is kiegészült; ezek között egy, az Északi Szung-dinasztia korából (i. sz. 960–1127) származó kucsin citeratípus is látható.
Mindez összességében rámutat arra a tényre, hogy a citera típusú hangszerek már nagyon régen ismertek, de éppen ezért számos tévhit is kötődik hozzájuk. Mivel az akadémiai színvonalú népzenekutatás csak kevés szakembert foglalkoztatott, az organológiának, vagyis a hangszertörténet-kutatásnak nem alakult ki honi szakembergárdája. Emiatt a hangszerek történetével leginkább a zenészek foglalkoztak, akik megfelelő képzettség és a szakirodalom ismeretének hiányában számtalan tévhitet terjesztettek el, és terjesztenek továbbra is a citera hangszertörténetével kapcsolatban. Ezért érdemes egy történeti és tipológiai jellegű áttekintés keretében górcső alá venni, hogy mit lehet tudni a citera típusú hangszerek történetéről.
Az első és általánosan elterjedt tévhit, miszerint a citeraféle hangszerek az egész világon elterjedtek, holott Amerika, Ausztrália és Óceánia őslakos népessége a jelenlegi ismereteink szerint nem használt citera típusú hangszereket. Az USA-ban főleg a német bevándorlók által elterjedt egy Appalachian dulcimer, vagyis Appalache-hegységi citera típus, de amint az a nevéből is kitetszik, csak regionális elterjedésű és a legkorábban a 18. század elején megjelenő hangszerről van szó. Az afrikai kontinens jelentős részén szintén ismeretlen ez a hangszertípus, mert csak Észak-, Közép- és Kelet-Afrikában terjedtek el kismértékben a különböző pszaltérium-, bot- és vályúcitera-típusok, ezért ha afrikai hangszerekről esik szó, szinte senkinek nem a citerák jutnak az eszébe erről a földrészről. A citerák ezért főleg Európára és Ázsiára jellemzőek, de ezen belül is határozott különbségeket kell tennünk a Nyugat-, Észak- és Közép-Európára jellemző fogólapos citerák, a Kelet-Európa északi területeire, Észak-Afrikára, Nyugat- és Dél-Ázsiára és Kelet-Afrikára jellemző pszaltériumfélék, és a Közép-, Kelet- és Délkelet-Ázsiára, illetve Nyugat- és Kelet-Afrikára jellemző húrtartólábas citera típusok között.
A három főbb, regionális elterjedésében is elkülönülő citeratípust a felépítéséből adódó játékmódja alapján lehet elkülöníteni egymástól. Mert a rezgő húr hosszát és ily módon a hang magasságát változtatva, a fogólapos citeratípusok esetén a megpendített húrt a fogólaphoz nyomják, a pszaltériumfélék esetén a rezgő húrt a másik kézzel adott ponton fogják le, és a húrtartólábas citerák esetén a húrtartó lábhoz vagy attól adott távolságra fogják le a húrt.
https://abtk.hun-ren.hu/ismerettar/blog/tenyek-es-tevhitek-a-citera-hangszertipusrol#sigProId2dad79ce90
- 1. kép Fogólapos koncertciterán játszó zenésznő. Ausztria
- 2. kép Kánun pszaltériumon játszó szufi zenész. Törökország
- 3. kép Koto húrtartólábas citerán játszó gésa. Japán
Ehhez kapcsolódik a másik, széles körben elterjedt tévhit, miszerint a citera hangszerünk keletről származik, és a legősibb hangszereink közé sorolható. Ezt a nézetet a 10–16. század közötti időszak pszaltériumábrázolásaival szokták alátámasztani. Ezzel szemben egy összehasonlító jellegű történeti áttekintés alapján sokkal inkább úgy tűnik, hogy a felsorolt három főbb citeratípus nem hozható történeti kapcsolatba egymással. Az európai fogólapos citeratípusok őse az ókori görögöktől származhat, mert Szamoszi Püthagorasz és tanítványai a monokordot a zenei hangközök mérésére használták.
A kora középkorban a keresztény monostorokban a monokordot szintén hasonló funkcióban alkalmazták, és csak a 14. századtól kezdték hangszerként használni. A 14. század végéről a már citeraként alkalmazott hangszertípus korai ábrázolása a westminsteri katedrális káptalani gyűléstermének 1380-as években készített freskóján is látható, ahol az egyik zenélő angyal egy kéthúros, a monokordhoz hasonló felépítésű hangszeren játszik.
A 15–16. századi adatokból már kitűnik, hogy a „monochord” ebben az időszakban már két- vagy háromhúros, és az alpesi népek körében elterjedt Scheitholt – a hangszer elnevezése az alnémet Scheitholz (hasábfa) szóból származik – Michael Praetoriusnak a 17. század hangszereit bemutató könyvében a vágánsok, csavargók hangszereként szerepel. Ebből az oldalsó állású, hangolókulcsos citeratípusból alakultak ki az észak-európai és a nyugat-európai citeratípusok, mint a francia Épinette des Vosges, a norvég langeleik és a svéd hummel.
Ezzel szemben, amint az Aventinus könyvében a „Schema monochordi” című, jellegzetes hasábciterát ábrázoló képen is jól látható, a később Közép-Európa irányába terjedő hasábcitera-típusokon a kulcsszegek felfelé állnak, amely a magyar citeratípusoknak is a fő jellegzetessége. A fogólapos citeratípus dél-német területről való elterjedését az is igazolja, hogy a fogólapos citerák Délkelet- és Északkelet-Európában nem terjedtek el.
https://abtk.hun-ren.hu/ismerettar/blog/tenyek-es-tevhitek-a-citera-hangszertipusrol#sigProIda5d1930822
- 4. kép Arezzo-i Guido és Theobald püspök a monochordot tanulmányozzák.
- 5. kép Citerán játszó angyal ábrázolása a Rynkeby templom freskóján. 1560, Dánia
- 6. kép Scheitholt hasábcitera ábrázolása (8-as számú hangszer) Praetorius „Syntagma Musicum” című művében.
Ezen a területen a pszaltériumfélék a jellemzőek, amely hangszertípus szintén ókori görög eredetű, és egy kereteshárfa, a pszalterion lehetett a hangszertípus történeti előzménye. Az ókori görög ψαλτήριον elnevezés a ψάλλω (pszalló, ’élesen megérinteni, pengetni’) igére vezethető vissza, ezért a plektrum nélkül, ujjakkal pengetett húros hangszerek elnevezése volt. Ez a szöghárfatípus az 1–3. századi szogd és a 3–7. századi Szászánida kultúrákban is megjelenik, és valószínű, hogy a keretes hárfák egyik oldalának fedésével alakulhatott ki a pszaltériumnak nevezett hangszertípus.
A háromszögletű pszaltérium a 11. században már Európa-szerte elterjedt hangszernek számít, Bizáncból, Katalóniából, a Rajna mente vidékéről és a Bécs melletti Klosterneuburgból egyaránt adatolható a jelenléte. A pszaltériumnak – a hárfához hasonlóan – a hangszertesthez képest hegyesszögben futnak a húrjai, de amint azt a Hortus Deliciarum (1167–1185) egyik ábrázolása is mutatja, attól eltérően a vertikálisan tartott hangszer egyik oldala zárt. Mivel ennek a pengetése a hangszertest oldalának lezárása miatt nehézkes lehetett, idővel kialakulhatott a hangszertípus horizontális tartásmódja.
A nyugati eredetű, horizontális tartásmóddal megszólaltatott pszaltériumfélék kelet-európai típusa a shlemovidnye gusli (’sisakforma guszli’), amely a Kijevi Rusz területén terjedt el, és amely típus elnevezése a 16–17. században még psaltirevidnye gusli (’pszaltériumforma guszli’) volt. A guszli másik típusa a 11. század óta datálható krilovidnye gusli (’szárny alakú guszli’), amely morfológiailag a finn és karél kantele, az észt kannel, a lett kokle és a litván kañkles hangszertípusokkal rokonítható.
A szintén rokon arab kánún pszaltérium-hangszertípus, amelynek elnevezése a görög κανών (kánon, ’mérték, szabály’) szóból ered, és első leírása al-Fárábí 950-ben íródott Kitáb al-múszíkí al-kabír (A zene nagy könyve) című művéből ismert. Ez a pszaltériumtípus az arab és a török iszlám terjeszkedés által Észak-Afrikában, a Kaukázus és a Balkán népei körében, illetve Perzsiában és Észak-Indiában is elterjedt.
A 14–15. század körül felbukkanó kelet-afrikai vályúcitera-típusok szintén a pszaltériumok közé sorolhatóak, és mivel ez a térség évszázadokon át az arab és a perzsa kulturális hatások alatt állt, a kelet-afrikai vályúciterák vélhetően a kánún hangszertípus leegyszerűsödött, lokális formáinak tekinthetők.
https://abtk.hun-ren.hu/ismerettar/blog/tenyek-es-tevhitek-a-citera-hangszertipusrol#sigProId65b54039c4
- 7. kép Pszalterion kerethárfán játszó zenésznő ábrázolása az i.e. 4. századból
- 8. kép Pszaltériumon játszó zenész ábrázolása a Palatinus-kápolna freskóján 12. század, Palermo
- 9. kép Finn eposzénekesek kantele pszaltériumokkal. 1897
A harmadik citeratípus a húrtartólábas citerák nagy csoportja, és mivel ez a legrégebben kialakult típus, ennek a történeti háttere a legkevésbé feltárt. Az i. e. 1. évezredben keletkezett Jadzsurvéda már említi a vīnā botcitera típust, amelynek feltalálója Nárada, az utazó zenész, védikus bölcs. Az ősi ekatantrī, vagyis ’egyhúros’ vīnā botcitera típussal rokonítható monokord botciterák Kambodzsa, Vietnám, Indonézia és India elzárt területein egyaránt fennmaradtak. Közös jellemzőjük a játék közben a mellkashoz szorított lopótök rezonátor. A botciterák esetében a húr végigfut egy botforma hangszertesten, amelyre érintőket faragtak, és tökhéj vagy egyéb anyagú rezonátor van szerelve.
A botciterák morfológiai szempontból két fő csoportba tartoznak. A hengeres botformájú citeratípusok Indiában, Laoszban, Thaiföldön, Kambodzsában, Indonéziában és Kelet-Afrikában elterjedtek. A botciterák másik típusánál a hangszernyak szögletes kidolgozású, amely típus elterjedési területe Indonézia (Celebesz, Halmahera, Ternate, Banggai és Szumba), Madagaszkár, illetve Kelet- és Közép-Afrika. A botcitera hangszertípus az ausztronéz nyelvű népcsoportok vándorlása által jelent meg Kelet-Afrikában, és a karavánutakon az arab kereskedők segítőjeként tevékenykedő nyamwezi népcsoport által terjedt el a Kongó-medencei népcsoportok körében is.
A botciterák regionális, továbbfejlesztett változatának tekinthető a Délkelet-Ázsiában elterjedt húrtartólábas lantcitera, illetve az Indiában, Pakisztánban és Bangladesben elterjedt egyhúros botcitera, az ektara, amelynek vannak már olyan modernizált változatai, amelyek a nagyobb hangszertest miatt már a lant típusú hangszerek közé tartoznak. Valószínűsíthetően a hangszertípus történetileg az eka-tantri vīnā botcitera típussal rokonítható, ami a rudra vīnā elődje lehetett. Az eka-tantrī vīṇā egy középkori indiai botcitera volt, egyetlen húrral és egy vagy több tökrezonátorral. Amíg az ektara és rokontípusai inkább népi hangszereknek tekinthetők, az Észak-Indiában elterjedt húrtartólábas rudra vīnā a hindusztáni klasszikus zene jellegzetes hangszerévé vált.
https://abtk.hun-ren.hu/ismerettar/blog/tenyek-es-tevhitek-a-citera-hangszertipusrol#sigProIdf65a929b28
- 10. kép Ekatantri vína botciterán játszó Szaraszvati istennő ábrázolása. Bengál 11. század
- 11. kép Botciterán játszó fiatal zenész. Zambia
- 12. kép Botciterán játszó zenész. Kambodzsa
- 13. kép Rudra vína botciterán játszó zenész. India
Egyelőre még pontosan nem tisztázott a botciterák és a csőciterák közötti történeti kapcsolat, de közös jellemzőjük, hogy húrtartólábas megoldással emelik fel a húrokat a hangszertesttől. A főleg Délkelet-Ázsiában elterjedt csőciterák archaikus formái az idioglott csőciterák (mint például a magyar nádihegedű), amelyeknél a hangszertestből kihasított húrokat kis húrtartó peckekkel emelik el a hangszertesttől. A távol-keleti, domború hátú citeratípusok felépítése a korábbi idiochord, bambuszból készült változatokkal magyarázható, és ezek Délkelet-Ázsiából terjedtek el északi irányba, és juthattak el kínai nyelvterületre.
A dél-szibériai török népek körében elterjedt hasábciterák és az ezekkel rokonítható citeratípus, a baskír jatagán és a kazak zsetigen (zhetygen) a dél-szibériai citerákhoz hasonlóan a mozgatható húrtartó lábak miatt egyértelműen rokoníthatók a távol-keleti domború citeratípusokkal, ezért azok lokális sajátosságokat felvett, helyi formáinak tekinthetők. A morfológiai és a hangszernév-etimológiai vizsgálatok alapján tehát a baskír jatagán, a kazak zsetigen, a hakasz chatkhán, a tofalar chattygán és a tuvai chadagán a mongol yatug-a, a kínai guzheng, a koreai gayageum és a japán koto citeratípusokkal rokoníthatók.
https://abtk.hun-ren.hu/ismerettar/blog/tenyek-es-tevhitek-a-citera-hangszertipusrol#sigProIdb6ee7204de
- 14. kép Valiha csőciterán játszó zenésznő. Madagaszkár
- 15. kép Kajagum húrtartólábas citerán játszó zenésznő. Korea
- 16. kép Zsetigen húrtartólábas citerán játszó zenész. Kazaksztán
Egyelőre még pontosan nem tisztázott, hogy a kínai kucsin („öreg csin”) miért nem húrtartólábas kialakítású, mivel a térségben a húrtartólábas kialakítás a jellemző. Ráadásul a hangszertípus említése már a legkorábbi kínai versgyűjteményben, az i. e. 11–7. század időszakában íródott Sicsingben (Énekek könyve) is többször szerepel, és a legrégibb ismert hangszer készítésének időpontja a kora Tavasz és Ősz korszakra (i. e. 770–476/403) tehető. Ezért ez a citera típus datálhatóan több ezer éve ismert a térségben.
Ettől függetlenül a hangszertest íves kialakítása a kucsint is a közép- és kelet-ázsiai, hasonló hangszertestű, de húrtartólábas típusokkal rokonítja. Viszont a régisége ellenére sem valószínű, hogy ez a citeratípus jelent volna meg Európában és lett volna előzménye az európai fogólapos citeráknak. Mert bár a kucsin citeratípus a 7–8. századi ábrázolásokban a tunhuangi barlangtemplomok freskóin is feltűnik, a bizánci hangszerábrázolások között már nincs nyoma. Ezért ha el is jutott Európáig, más hangszerekkel ellentétben, nem terjedt el a használata.
https://abtk.hun-ren.hu/ismerettar/blog/tenyek-es-tevhitek-a-citera-hangszertipusrol#sigProId14a770b9f2
- 17.kép Kucsin citerán játszó bodhiszattvát ábrázoló sziklafaragvány, Shanxi, északi Wei-dinasztia (386-534)
- 18. kép Kucsin citerán játszó zenész ábrázolása Tunhuang Barlangtemlom freskóján. (618–907)
Brauer-Benke József a HUN-REN BTK Zenetudományi Intézet Népzene- és Néptánckutató Osztály és Archívum tudományos főmunkatársa.
Kutatási területei:
- magyar, európai és afrikai hangszerek történeti kutatása
- hangszerikonográfiai és etimológia vizsgálatok
- múzeumi gyűjtemények tárgymorfológiai vizsgálatai és forráselemzése
- interetnikus kapcsolatok, hagyomány-hagyományőrzés, népzenészek társadalomnéprajzi vizsgálatai
Teljes publikációs listája elérhető a Magyar Tudományos Művek Tárában.
