A 19. századi írónők közül Vachott Sándorné Csapó Mária személye sem saját korában, sem utólag nem keltett olyan érdeklődést, mint Szendrey Júlia alakja. Pedig sikerült betöltenie azt a szerepet, amelytől Szendrey második házasságkötése után végképp elesett: a nemzet özvegyéét. Vachott Sándornét ugyanis férjének az 1848–49-es megtorlások nyomán történt bebörtönzése, majd betegsége és halála után komoly társadalmi szolidaritás vette körül, amely az írói pályán való érvényesülés lehetőségét is megnyitotta előtte. Változatos próbálkozásokkal tarkított, kudarcoktól sem mentes, ám mindig az újrakezdés reményétől fűtött életpályáját 1896. február 29-én fejezte be. Írói, szerkesztői tevékenységét, a Cooper-indiánregények első magyar fordítójának alakját halálának 125. évfordulója alkalmából Török Zsuzsa, a BTK Irodalomtudományi Intézet tudományos munkatársa mutatja be.

1863. június 23-án báró Eötvös József (1813–1871) író, a Batthyány-, majd az Andrássy-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere, jelentős 19. századi közéleti tisztségek betöltője az alábbi, enyhén ingerült sorokat írta Vachott Sándornénak. Levele a Vachottné által szerkesztett Magyar Gazdasszonyok Hetilapja indulását megelőző időszakban született:

„Annyira el voltam foglalva, hogy nem jöhettem, azonkívül azért, hogy a programot átnézzem, nincs is szükség reá, teljesen meg lévén győződve, hogy azt Ön éppen oly jó[l] teheti, mint én. Átalján véve sokkal inkább el vagyok foglalva, mint hogy minden egyes dolognak átnézésére ráérnék. A dolog mozgásban van, a program megvan, számolhat vezércikkekre tőlem, szerezni fogok másoktól, megmondom, mit fordítson, egyébiránt a fődolog saját vállain fekszik, s főképp most, midőn az alföldi nyomor következtében minden percem el van foglalva, éppen nem támaszkodhatik reám. […] Ön sokszor mondá, hogy más asszonyoknál praktikusabban tudja felfogni a tárgyakat. Mutassa meg most, ha a gazdasszonyok észreveszik, hogy mindég csak tanácsokat vár és követ, állása sokkal nehezebb s kellemetlenebb lesz, mint az másképp lenne. – Ég áldja meg Önt, s ha levelem kissé száraz, ne vegye rossz néven.”

Eötvös „kissé száraz” levele annak a mentor-mentorált kapcsolatnak volt az eredménye, amely Vachott Sándor (1818–1861) betegsége majd halála után alapvetően meghatározta a báró és az özvegy egymáshoz való viszonyát. A Vachott Sándorné írói nevet használó Csapó Mária (1828–1896) ugyanis férje, a reformkor ismert és közkedvelt költője, Vachott Sándor 1848–49-et követő elfogatása, bebörtönzése, megbetegedése, majd 1861-ben bekövetkezett halála nyomán sodródott (kényszerből) az írói pályára. Vachottot 1852-ben forradalmi tartalmú, tiltott költemények kéziratai miatt tartóztatta le a rendőrség. 1853 tavaszán szabadon bocsátották, de már elborult elmével, és betegségéből 1861-ben bekövetkezett haláláig sem épült fel.

1 Vachott SandorneVachott Sándorné Csapó Mária és Vachott Sándor Klimkó Béla festménye alapján (Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum)

Vachottnénak tehát már az 1850-es évek első felétől önállóan és saját erejéből kellett önmaga és három gyermeke (Károly, Erzsébet és Ida) létfenntartásáról gondoskodnia. Férje támogatása nélküli egyedülálló nőként, majd özvegyként férfi pártfogók nélkül azonban esélye sem lett volna a túlélésre. Így tehát arra a pártfogói körre támaszkodott, amely egyrészt férje hajdani irodalmár barátai, másrészt a korszak olyan jelentős közéleti személyiségei közül került ki, mint Deák Ferenc és Eötvös József. Vörösmartyék tanácsára Vachottné 1853-ban fordult először Eötvös József báróhoz segítségért férje szabadon bocsátása érdekében (melyben végül Vachott betegsége játszott döntő szerepet), majd 1855-től szintén a báró vált a család fő patrónusává, Vachottné támogatójává és tanácsadójává, egészen 1871-ben bekövetkezett haláláig, tehát több mint tizenöt éven keresztül. Mint ahogy maga Vachottné is bevallotta 1870. október 11-i keltezésű levelében,

„[Eötvös] parancsaival, akaratával ellenkezőt, még csak gondolni sem lett volna bátorságom.”

2 Vachott SandorneEötvös József Ellinger Ede felvételén (Forrás: Wikimedia Commons)

Tudnivaló ugyanakkor, hogy Vachottné Eötvössel való kapcsolatában és írói tevékenysége során végig a kényszerhelyzetbe került, segítségre szoruló özvegy szerepére támaszkodott, akinek megsegítését a keresztényi könyörületesség mellett Eötvös József és más támogatók részéről is egyértelmű politikai elkötelezettségek motiválták. A báró ugyanis saját szerepének értelmezésében a nemzettel szembeni kötelességének tartotta, hogy segítse az 1848–49-et követő megtorlások áldozatainak családtagjait. Ily módon tölthette be többek között Vachott Sándorné is azt a szerepkört, amely Szendrey Júlia számára második, Horvát Árpáddal való házasságkötése nyomán nem vált megvalósíthatóvá: a nemzet özvegyéét.

3 Vachott SandorneAz özvegy Vachott Sándorné a Hazánk és a Külföld című lap 1867-es évfolyamának 5. számában

A kényszerítő körülmények és a befolyásos pártfogók önmagukban természetesen nem lettek volna elegendők Vachottné írói pályájának kibontakozásához. Az írónővé válás folyamatában a 19. században rendkívül nagy szerepet játszott a társadalmi háttér és a család által nyújtott szociális kapcsolatháló. A családi környezet ugyanis sok esetben mintaként kínálta fel az írói-értelmiségi létformát, Csapó Mária pedig olyan családba született, amelynek a reformkori író- és művészértelmiség minden jelentős tagjával rokoni vagy baráti kapcsolata volt. Anyja, Csajághy Erzsébet testvérei, Júlia és Laura Bajza Józsefné, illetve Vörösmarty Mihályné voltak. Jókai Mór és Laborfalvi Róza gyakran fordult meg szülei házánál, Fáy András szüleinek rokona és komája volt. A szülők névnapjára, Erzsébet és János napra rendezett mulatságok, családi-baráti piknikek és egyéb társasági alkalmak rendszeres résztvevői voltak Szemere Pál, Székács József, Garay János és családja, Egressy Gábor, Lendvay Márton, Tóth Lőrinc és Vahot Imre.

Csapó Mária Fáy András híres fóti szüreteinek egyikén ismerkedett meg Deák Ferenccel. Férjének nővére, Vachott Kornélia Erdélyi János első, korán meghalt felesége volt. Szintén Vachott Sándor ismeretségi körébe tartozott báró Eötvös József és Pulszky Ferenc, akikkel még eperjesi tanulmányai idején ismerkedett meg. Vachott rokonságban volt Kossuthékkal, és jóbaráti kapcsolatot ápolt Petőfivel, aki náluk tett látogatása alkalmával ismerte meg Csapó Mária húgát, Etelkét. A lány korai, 1845. január 8-án bekövetkezett halála ihlette aztán a Cipruslombok Etelke sírjáról című versciklust. Nem mellékes, hogy maga Vachott Sándor is költő volt, tehát Csapó Mária számára az írói pályán való indulásakor férje is szolgálhatott mintául.

4 Vachott SandorneBorozók: Vachott Sándor és neje Petőfi Sándorral. Ismeretlen 19. századi magyar festő olajfestménye (Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum)

Vachott Sándor és Csapó Mária 1843. július 10-én kötött házasságot Pesten a Deák téri evangélikus templomban. Házasságuk első tíz évében Vachottné azonban írással legfeljebb csak kedvtelésből foglalkozhatott: Tápiósápra (ma Sülysáp), majd 1849 után Nagyrédére költöztek, gyerekeik születtek, így idejének nagy részét bizonyára a házi teendők foglalták el. 1853-tól azonban világossá vált, hogy a család megélhetése Vachottné vállára nehezedik. A körülmények szerencsés összjátékának mondható, hogy magánéleti válsága az írónők nyomtatott nyilvánosságban való egyre nagyobb jelenlétével esett egybe. Az 1850-es évek második felétől ugyanis egyre több írónő jelent meg a periodikák hasábjain, és adta ki írásait kötetekben is. Az írói szakma professzionalizálódása a század közepétől tehát nemcsak férfi írók, hanem írónők számára is pénzkereseti lehetőséggé vált. Vachottné a kínálkozó új lehetőségeket ragadta meg, amikor úgy döntött, hogy családját írásból tartja el. 1887-ben kiadott Rajzok a multból című emlékiratában így idézi fel írói működésének kezdetét:

„Sokkal könnyebb volt a dolog azon időben, midőn évek előtt mint írónő működni kezdék. – Akkor fiatal asszony voltam még, a csapás, mely férjem gyászsorsa által oly mélyen sújtott s feldúlta boldogságomat, el nem lett volna viselhető szellemi munka nélkül, – mintegy a végzet utalt reá, hogy tollat vegyek kezembe, hiszen világomul gyermekimet tekintém, – kis fiam s pici leánykáim vettek körül, – s írtam érettük s számukra…”

Kezdetben verseket, elbeszéléseket írt, és három regénye is megjelent (Derű és ború, 1854; Margit, 1857; Irma hagyományai, 1859), zsebkönyvet és évkönyvet szerkesztett (Remény 1858, 1861), illetve Vachott verseinek újrakiadásával (1856) próbált pluszjövedelemre szert tenni. Később támogatói tanácsára az írónőkkel kapcsolatos korabeli elvárásokkal összhangban a „családi, háziasb” témákat részesítette előnyben írásaiban, és elsősorban az anyák és a gyermekek érdeklődésére számot tartó kiadványokat jelentetett meg.

Abban a folyamatban, amelynek eredményeként Vachottné a magyar gyermekirodalom egyik megteremtőjeként került be később a Magyar Életrajzi Lexikonba, szintén Eötvös József irányítása játszott meghatározó szerepet. Az írói pálya kezdetére jellemző regényírás után ugyanis Vachottné sorra adta ki különféle didaktikus célzatú gyermek- és ifjúsági irodalmi köteteit. Az általa szerkesztett sajtókiadványok, az Anyák Hetilapja (1861), a Szünórák (1862), a Magyar Gazdasszonyok Hetilapja (1863–1865) és a Gyermek-Világ (1868) szintén részben hasonló indíttatásból jöttek létre. Vachottné a női olvasóknak szánt szépirodalmi és divatlapok mellett piaci űr betöltésére is törekedett. Folyóiratai egyrészt az anyáknak, a korban sokat hangoztatott hazafias nevelés kulcsszereplőinek, másrészt a családi élet menedzsereinek, a gazdasszonyoknak szóltak. A sajtókiadványok kitalálásában, a kiadás gyakorlati teendőinek megszervezésében, programjuk kigondolásában, cikkek és fordítások beszerzésében, sőt írásában, adminisztratív feladatok megoldásában, a kiadókkal való tárgyalásban Eötvös József szintén oroszlánrészt vállalt. Ráadásul a báró saját írásaival is folyamatosan támogatta Vachottné irodalmi kísérleteit: rendelkezésére bocsátotta verseit és prózaszövegeit, hogy az özvegy élhessen a megjelentetés lehetőségével, és a kiadványokból származó jövedelmet családja fenntartására fordíthassa.

5 Vachott SandorneVachott Sándorné Szünórák (1862) című periodikája kötetes kiadásának borítója

Vachottné neve fordítóként is említésre méltó, és tevékenységének ezen a területén is Eötvös József nyújtott számára szakmai irányítást. Az özvegy ugyanis nemcsak Andersen- és Grimm-mesék fordítójaként tűnt fel a 19. század második felében, hanem ő volt James Fenimore Cooper több indiánregényének első magyar nyelvű közvetítője is. Sokrétű, kudarcoktól sem mentes, ám mindig az újrakezdés reményétől fűtött írói pályáját idősödő asszonyként Rajzok a multból címmel 1887–89-ben publikált kétkötetes emlékiratával zárta. A memoár a reformkori pesti író- és művészértelmiség társasági életének és kapcsolati hálójának érzékletes, helyenként elfogultságoktól sem mentes leírását nyújtja.

6 Vachott Sandorne

Vachott Sándorné Rajzok a multból (1887–1889) című emlékiratának borítója

Vachott Sándorné számos első kezdeményezés résztvevője az írónők 19. századi történetében: Kánya Emília mellett az első magyar nyelvű női lapok szerkesztője, Andersen és Grimm meséinek egyik első fordítója, Cooper több indiánregényének első magyar tolmácsolója, de mindenekelőtt a magyar gyermekirodalom megteremtésének úttörő képviselője.

Török Zsuzsa

Az írás az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-20-5 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

Források:

  • Eötvös József Vachott Sándornénak, 1863. június 23., in Eötvös József, Levelek, szerk. Oltványi Ambrus (Budapest: Magyar Helikon, 1976): 364–365.
  • Vachott Sándorné Eötvös Józsefnek, [1870. október 11.], OSZK Kt., Fond VIII/1957.
  • Vachott Sándorné, Rajzok a multból: Emlékiratok, 2 köt. (Budapest: Aigner Lajos, 1887–1889), 1: V.

További szakirodalom:

Torok ZsuzsaTörök Zsuzsa a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézet XIX. Századi Osztályának tudományos munkatársa. Kutatásai a 19. századi irodalom-, sajtó- és társadalomtörténet határterületeire koncentrálnak, különös tekintettel a korszak periodika-kultúrájára és a női szerzők életművére.

Kiemelt publikációi:

„Kísértő emlékek: Vachott Sándorné és a gótikus irodalom”, Irodalomtörténet 101, 4. sz. (2020): 383–406.
„Pesti élet, avagy a város és a nők: Wohl Stefánia és a női tudósítói szerepkör”, Irodalomismeret 31, 1–2. sz. (2020): 44–64.
“Manuscript Culture and Nineteenth-Century Women’s Life Writing: The Diaries of Baroness Jozefa Wesselényi”, Teksty Drugie 31, No. 1 (2020): 79–89.

Teljes publikációs listája itt érhető el.