120 éve, 1900. április 11-én született Márai Sándor, a magyar irodalom nagy emigráns írója, aki élete jó részét hazájától távol töltötte. Az idegenség, az otthontalanság élete alapvető tapasztalatává vált, amiről az Idegenek és a San Gennaro vére című regényei tanúskodnak. Hogyan próbálta Márai feldolgozni azt, hogy elvesztett mindent, ami életében meghatározó jelentőségű volt? Milyen szerepe volt az identitás megtartásában az ékezeteknek? Deczki Sarolta a BTK Irodalomtudományi Intézetének tudományos munkatársa az író emigrációs éveit mutatja be.
Mintha a születés helyszíne sorsmetaforaként működött volna az író életében. A századfordulós Kassa lakossága magyarokból, szlovákokból és németekből állt, az utóbbiak közé tartozott a Grosschmid család is, amelybe 1900. április 11-én megszületett a később Márai művésznevet felvett író. Kassát a trianoni döntéssel elcsatolták Magyarországtól, Márai pedig életének nagy részét emigrációban élte le.
Márai Sándor. Kép forrása: akademiaklub.hu
Először a Tanácsköztársaság bukását követő kivándorlási hullámmal hagyta el Magyarországot, és 1928-as hazatéréséig Berlinben, Frankfurtban és Párizsban élt. Legközelebb a szovjet megszállást követően, 1948-ban szánta rá magát, hogy elhagyja az országot, ezúttal végleg.
„Magyar író akartam lenni és otthon, magyarul akartam írni, a nép nyelvén, amelyhez tartozom. De az író – ha lelkében ellenállt – a kommunista társadalomban hamarosan eretnekké változott.” – írta naplójába döntésének okáról.
Feleségével együtt először Svájcba utaztak, majd pár hét után tovább Nápolyba, ahol a város szomszédságában, Posillipóban éltek 1952-ig. Első olaszországi tartózkodása során rendőri felügyelet alatt álló hontalan volt, majd Amerikába költöztek, ahol viszont nem érezte otthon magát, ezért később 12 évre visszatértek Olaszországba, Salernóba, majd végül mégis az Egyesült Államokban, a kaliforniai San Diegóban telepedtek le. Márai itt követett el öngyilkosságot 1989. február 21-én.
Márai Sándor
A hontalanság, otthontalanság alapvető egzisztenciális tapasztalattá vált számára. Németnek és polgárnak született, de a németek egy részét a világháború után kitelepítették Magyarországról, a polgárságot pedig igyekeztek belegyúrni a szovjet mintára készült társadalomba. Kassa már az első világháború után a frissen létrejött Csehszlovákiához került, majd jöttek az emigrációs évek. Mindaz eltűnt, elveszett tehát, ami Márai életében meghatározó jelentőségű volt: a polgári életforma és műveltség, a szabadelvű hagyományok és humanizmus, a szülőváros és a haza. A nyelv maradt meg számára otthonként:
„ez a nyelv és irodalom nekem a teljes értékű életet jelentette, mert csak ezen a nyelven tudom elmondani, amit mondani akarok. (És csak ezen a nyelven tudom elhallgatni, amiről hallgatni akarok.) Mert csak akkor és addig vagyok »én«, amíg magyarul tudom megfogalmazni, amit gondolok. Például 1947. február 10-én éjjel a felismerést, hogy számomra nincs más »haza«, csak a magyar nyelv.”
Az első emigráció után megjelent Idegen emberekben fogalmazódnak meg először az identitás kérdései. A kritikusok szerint ez a regény nem tartozik az író legjobb művei közé, kísérleti munkának tartják, amely témája miatt mégis érdekes. A „regénybe oltott önéletrajz” Párizsban játszódik, főhőse a francia főváros multikulturális és soknyelvű közegében próbálja feltalálni magát és elismertetni a saját európaiságát. Ám csakhamar rádöbben, hogy ez hiábavaló vállalkozás: nem fogadják be, hiába beszél tökéletesen németül és franciául, gyökértelen és idegen marad. A főhős párizsi tartózkodását az otthoni viszonyok, életformák és ideálok elleni lázadás jellemzi, és mindezzel együtt az önkeresés, az identitás megtalálásának vágya:
„Nem tudom, hogy ki vagyok. Nem tudom, mi lesz velem”.
Hiába az idegenben megtalált szabadság, ha ez nem jár együtt a személyiség integritásával, mely keretet és értelmet adhatna neki.
„Én most minden jel szerint szabad vagyok, kissé talán túlságosan is szabad, mehetek, ahová akarok, […] nincs név, család, mesterség, ami kössön, […] feltétlenül szabad vagyok. S mégis szorongás fog el, […] túlságosan szabad vagyok, s ebben a szabadságban […] elveszettnek s kiszolgáltatottnak érzem magam […] Valamilyen kötöttség talán mégsem árt az életben […] Valami kis sziget, mesterség, emberek köre, ahol az ember építeni kezd, megerősíti helyzetét a világban.”
A kritika által már jóval kedvezőbben fogadott San Gennaro vére is ezt a tapasztalatot próbálja megfogalmazni. A regény, amely a sztálini totalitarizmus első bírálatai közé tartozik a magyar irodalomban, először 1957-ben jelent meg németül, majd újabb részekkel kiegészülve 1965-ben Londonban magyarul. Két főhőse közül az egyik az emigráns férfi, aki egy idő után nem bírja tovább az otthontalanságot, és öngyilkosságot követ el, a másik pedig maga Nápoly. A főhősök egymáshoz való viszonya az idegenség, az emigrációs létezés, a számkivetettség példázatává válik. A férfi a hazájában berendezkedett diktatúra elől menekül Olaszországba, ahol még leginkább otthon érzi magát abban az Európában, melyben a kultúra háttérbe szorulása immár befejezett tény, a társadalmakra pedig az eltömegesedés a jellemző. A meneküléssel puszta életét meg tudja ugyan menteni, de számolnia kell mindannak az elvesztésével, ami értelmet adna létezésének. A nápolyiak részvéttel és megértéssel kezelik a menekülteket, akik szép számmal érkeznek a városba, és próbálják megőrizni identitásuk maradékát. Például nyelvük specifikumát: az ékezeteket a nevükön.
„Ezek az emberek, akik mostanában a vasfüggöny mögül jönnek, mind ragaszkodnak az ékezethez. […] Úgy látszik, ezekben az országokban az ékezet fontos. […] Külön ékezetük van a magyaroknak, aztán a románoknak, a cseheknek és a lengyeleknek. Ehhez ragaszkodnak.”
Nápoly lakói megértik, hogy az értelmetlennek látszó ékezetek a menekültek számára személyiségük maradékát jelentik. Mint ahogyan a magukkal hozott, a külső szemlélő számára feleslegesnek tűnő tárgyak is: korcsolyát, ócska varrógépet, gramofont hurcolnak át életük kockáztatásával a szögesdrótokon túlra. Nápoly az idegen tekintetén keresztül jelenik meg a regényben. Az ókori kultúra örököseinek földjeként, ahol mindenféle nép megfordult a történelem során – görögök, spanyolok, szaracénok, németek –, most pedig menekültek árasztják el a hivatalokat. A mítoszok, legendák elevenen jelen vannak a városban és környékén az utazó szerint, aki saját kulturális kliséi segítségével értelmezi itteni tapasztalatait, és a tájakhoz, épületekhez, emberekhez korábbi olvasmányélményeinek elemeit rendeli.
A Posillipo dombja felől például „lelátni Nisida szigetére és a sziklára, amelyhez Ulysses kötözte hajóját, amikor társaival aludni tért Polyphemos barlangjába”.
Nisida
A város mindennapjai apró életképeken keresztül mutatkoznak meg: ahogyan a szegénységben élő nápolyiak nevetnek, virágot ajándékoznak egymásnak, esznek, a portékájukkal házalnak, énekelnek, és várják a csodát, amikor San Gennaro vére buzogni kezd az ereklyetartóban. Nápolyt az teszi otthonossá a menekült számára, hogy közel érzi magához, hiszen európai műveltségének és identitásának alapvető eleme a görög-római kultúra. De Olaszország nem fogadja be, a hivatalok arra kényszerítik, hogy elhagyja Európát, és Ausztráliában telepedjen le, míg a vele együtt élő asszonyt Amerikába küldenék. A férfi öngyilkosságot követ el.
Mintha Márai előre megírta volna a saját halálát és a saját sorsát, hiszen a regény megjelenése után még évtizedeket töltött emigrációban. És mintha ezzel együtt új jelentéstartalmakat adott volna a városnak, hiszen a magyar olvasók számára a San Gennaro vére is kulturális toposszá vált: a magyar utazó Nápolyban járva felkeresi az egykori magyar emigráns lakhelyét a Posillipón, és megnézi San Gennaro ereklyetartóját a bazilikában.
Deczki Sarolta
Deczki Sarolta a BTK Irodalomtudományi Intézet Modern Magyar Irodalmi Osztályának tudományos munkatársa. Kutatási területe a német irodalom magyar recepciója, a test és idegenség problémái, a magyar szellemtörténeti iskola és a német szellemtudomány, irodalom és filozófia érintkezési pontjai, kortárs magyar próza, különösen Tar Sándor prózája.
Legfontosabb publikációi:
Fordított világ: kritikák, tanulmányok. Miskolc, Szépmesterségek Alapítvány, Műút könyvek, 2016.
Meredek sziklagerincen: Husserl és a válság problémája. Budapest, L'Harmattan Kiadó, 2014.
Az érzékiség dicsérete. Budapest, Kalligram Kiadó, 2013.
Teljes publikációs listája itt olvasható.
