Nemrégiben jelent meg Adorjáni Zsolt, a HUN-REN BTK Moravcsik Gyula Intézet tudományos főmunkatársa német nyelvű monográfiája Kallimachos, a hellenisztikus költészet egyik legnagyobb alakja, Ektheósis Arsinoés című költeményéről.[1] A szerző a HUN-REN BTK Ismerettárában a mű irodalom- és kultúrtörténeti tanulságait mutatja be.
A szöveg maga mindössze 75 sor, ám értelmezése rengeteg nehézséggel jár, nem utolsó sorban azért is, mert egyetlen példányban, egy Kr. u. negyedik századi egyiptomi papiruszon, töredékesen maradt fenn. A szöveget eredetiben a berlini papiruszgyűjteményben tanulmányoztam, itt egyik oldalának facsimiléjét közlöm,[2] amelyből látható, milyen formában maradtak ránk klasszikus irodalmi művek az antikvitásból.
A vers címzettje II. Arsinoé, aki valószínűleg a hellenisztikus kor egyik legismertebb és legjelentősebb uralkodónője (Kleopátra mellett). Eleinte botrányos házasságaival vonta magára a figyelmet, melyek csúcspontja a később dinasztikus védjegynek átminősülő násza volt vér szerinti testvérével, II. Ptolemaios Philadelphosszal. Arsinoé irodalompártoló kultúrpolitikájával hamar a költők kedvencévé vált. Harmadik házassága idején már nem volt fiatal és ezt követően csak néhány évet élt: a hagyomány szerint Kr. e. 270 nyarán halt meg. Kallimachos nem sokkal ezt követően írta szóban forgó költeményét, melynek bevezetőjében egy rövid Múzsa-invokációt követően az uralkodónő lelkének égi útját ábrázolja a Hold szférája mentén a csillagokhoz, majd az alattvalók őszinte döbbenetének és gyászának leírásával folytatja a földi világban.
A vers számos rejtélyes vagy idegenszerű vonása ellenére képes közvetlenül hatni ma is, ezen felül pedig az antik alkalmi költészet történetének számos izgalmas kérdését veti fel.
Kallimachos ezen udvari költeményével a görög irodalom egyik igen fontos, annak kezdetétől jelen lévő hagyományhoz kapcsolódik: már a legrégibb költőnek, Homérosnak létezett olyan allegorikus olvasata az antikvitásban, amely szerint a dalnok az uralkodó(k)nak állít tükröt, melyben a jó és a rossz király képére lehet ismerni. Az első valódi udvari költeményt egy kardalköltő, rhégioni Ibykos írta Samos tyrannosának, Polykratésnak (6. század második fele). Kallimachos viszont leginkább Pindaros költészetének kifejezési formáihoz kötődik, aki sportgyőzelmeket megörökítő ódái közül nem egyet nagynevű uralkodóknak írt (syrakusai Hierón, akragasi Thérón, kyrénéi Arkesilas), megalapozva a hatalmasokkal való költői beszéd formai és tartalmi kereteit.
(R. West– R. Welsted (edd.): Pindari Olympia, Nemea, Pythia, Isthmia. Una cum Latina omnium versione carmine lyrico per Nicolaum Sudorium. Oxonii 1697)
Az alkalmi költészet kifejezése ma nem cseng különösen kedvezően, mert egyfelől az epigonság, másfelől a szervilitás bélyegét viseli. Ennek egyik oka kétségtelenül a hatalom fogalmának változása és radikalizálódása a huszadik századi történelmi tapasztalásban. Ennél régebbi és mélyebb ok a romantika korában keresendő, mely az én szubjektív megnyilvánulásait tekintette a költészet („líra”) tárgyának és elutasította az egyén gúzsba kötését társadalmi-politikai viszonyrendszerekbe. A kallimachosi udvari költészet alapos filológiai vizsgálata ugyanakkor képes leépíteni az alkalmi költészet ellen irányuló előítéleteket. Mindenekelőtt félre kell tenni az újkori beidegződéseket és az adott jelenséget a maga történeti keretébe kell ágyazni, hogy valójában megérthessük. A hellenisztikus korban az udvari kötődés mint társadalmi-irodalomszociológiai adottság a költészet egyik legfinomabb hangolású, legösszetettebb produktumát eredményezte, mely távolról sem jelentette az uralkodó feltétel nélküli igenlését, helyette igen széles gondolati és hangulati spektrumot fogott át, megengedve akár a humor és az irónia kifejezési módozatait is.
A hellenisztikus uralkodói reprezentáció irodalmi formái tovább élnek a római császárkorban és közvetve hatnak a középkor királytükreire, majd az újkor (neolatin és barokk irodalom) magas rangú (arisztokratikus vagy királyi) megrendelőinek szóló alkalmi költemények toposzaira is. Két témakört emelnék ki, mely az Ektheósis vizsgálatából egyértelműen kirajzolódik. Az egyik az uralkodó nevének szimbolikus értelmezése az etimológia segítségével. A magas rangú személyiség nevébe mintegy bele van írva-kódolva jelleme is, amit a görög irodalomban támogat a beszélő nevek sokasága. Amikor a költő megnevezi az uralkodót, akkor figyelmezteti-emlékezteti elhivatásának személyiségéből fakadó lényegére is. A középkori gyakorlatban a király mellékneve tölti be ugyanezt a funkciót (pl. Bölcs Leó, Oroszlánszívű Richárd, Könyves Kálmán, de bizonyos értelemben még Mátyás, az Igazságos is).
Egy másik fontos tanulság az uralkodó portréjának ikonográfiai-ideológiai vonatkozásai. Kapcsolódva Békés Enikő kutatásaihoz és cikkéhez https://abtk.hu/ismerettar/ismeretterjesztes/3025-humanista-testreprezentaciok elmondhatjuk, hogy a „szövegbe írt szimbolikus test-reprezentáció” már a hellenisztikus költészetben egyértelműen megjelenik. II. Arsinoé és más ptolemaiosi uralkodók érméken feltűnő portéja ún. leonin (oroszlán-) vonásokat mutat (dülledt szemek, kiugró szemöldökcsontok). Egyes kézikönyvekben még találkozni lehet a jelenség orvosi magyarázatával: II. Arsinoe pajzsmirigy-betegségben (Basedow-kór avagy latinul struma) szenvedett volna, ami kihatott ábrázolásaira is. Sokkal valószínűbb azonban az ikonográfiai magyarázat: a szemek hangsúlyozásában az uralkodói ideológia azon ága tükröződik, mely a látószervet ősi indoeurópai alapon fényforrásnak tekintette,[3] s az uralkodói tekintetet viselője jótékony tevékenysége szimbolikus megnyilvánulásaként kezelte. Ez magyarázza Kallimachosnál az uralkodó és a szem/fényforrás (pl. Nap és csillag) kapcsolatát.
Arsinoe II. Coins of the Ptolemaic Empire I.387
Befejezésként visszakanyarodom a kallimachosi mű címében szereplő „apotheósis” fogalmához. A halandó megistenülése a modern kortól idegen elképzelésnek tűnhet, de két példa bizonyítja az ellenkezőjét. Richard Wagner Tannhäuser című, középkori tematikájú operájában Wolfram von Eschenbach búcsúztatja thüringiai Erzsébetet a híres Dal az Esthajnalcsillaghoz néven ismert imával, ahol azt kéri az égitesttől, köszöntse a mellette elhaladó nőalakot. A Hold szomszédságában elvonuló Arsinoé kallimachosi képe tudomásom szerint ezen jelenet legközelebbi párhuzama. Végezetül ide kívánkozik ‒ jóllehet nem uralkodóról szól, ám egyúttal közelebb kerülünk saját korunkhoz ‒ Mark Twain híres-hírhedt, megvalósult jövendölése saját elmúlásáról és ‒ apotheózisáról:
A Halley-féle üstökössel érkeztem 1835-ben. Jövő évben ismét eljön és szinte biztos vagyok benne, hogy vele távozom. Életem legnagyobb csalódása lenne, ha nem így volna. A mindenható nyilván így gondolta: Itt van ez a két kiszámíthatatlan csodabogár („unaccountable freaks”): együtt jöttek, együtt is kell elmenniük. Nagy izgalommal nézek az esemény elébe.[4]
Adorjáni Zsolt
Adorjáni Zsolt, a HUN-REN BTK Moravcsik Gyula Intézet tudományos főmunkatársa, tudományos titkára. Kutatási területei közé tartozik a görög irodalomtörténet, archaikus kardalköltészet, hellenisztikus irodalom, recepciótörténet.
Kiemelt publikációi:
- Hatalom és költészet. Irodalom a hellenisztikus korban. Budapest, Magyarország : Libri Kiadó (2023), 211 p.
- Der Artemis-Hymnos des Kallimachos. Einleitung, Text, Übersetzung und Kommentar
- Berlin, Németország , Boston (MA), Amerikai Egyesült Államok : Walter de Gruyter (2021), 436 p.
- Bemerkungen zur Ektheosis Arsinoes des Kallimachos: Gattung, Struktur und Inhalt. PHILOLOGUS 165 : 1 pp. 2-24. , 23 p. (2021)
Teljes publikációs listája a Magyar Tudományos Művek tárában.
[1] Kallimachos: Ektheosis Arsinoes in der Tradition griechischer Herrscherenkomiastik. Einleitung, Text und Kommentar. (Untersuchungen zur antiken Literatur und Geschichte 158) Berlin (De Gruyter) 2024.
[2] © Ägyptisches Museum und Papyrussammlung – Staatliche Museen zu Berlin ‒ Preußischer Kulturbesitz, Scan: Berliner Papyrusdatenbank, P 13417 Fr. a (recto)
[3] Goethe epigrammája a „Fénytan” (Farbenlehre) mottójaként ugyanezt az eredetileg empedoklési szemléletet (homoiopatheia) tükrözi:
Wär’ nicht das Auge sonnenhaft,
Die Sonne könnt’ es nie erblicken;
Läg’ nicht in uns des Gottes eigne Kraft,
Wie könnt’ uns Göttliches entzücken?
[4] A. B. Paine, Mark Twain: A Biography. The Personal and Literary Life of Samuel Langhorne Clemens, New York ‒ London 1912, III, 2, 798 (a fordítás a szerző munkája ‒ A. Zs.).
