A bektasi dervisek története szorosan összefonódik az oszmán és albán történelemmel, valamint a Balkán vallási sokszínűségével. Csaplár-Degovics Krisztián és Sudár Balázs cikke a rend múltját és kulturális hatását járja körül, különös tekintettel a térség sajátosságaira.

A publikációhoz szükséges kutatást az NKFIH-149281. azonosítószámú Mecenatúra pályázata tette lehetővé. A pályázat címe: „Nyugat-Balkán: egy ismeretlen ismerős a szomszédból”

A bektasi dervisek eredete

Az iszlám vallás szabályai elsősorban a helyes cselekvést igyekeznek meghatározni, a hívek belső életével kevésbé foglalkoznak. A gyorsan növekedő Arab Kalifátus azonban nagyon gyorsan meghódított olyan népeket is, amelyek körében az egyén önmagán való munkája, a belső út, az egyéni spirituális élet nagy tekintélynek örvendett – elegendő itt a Bizánctól megszerzett keresztény területekre, a zoroasztriánus Iránra vagy a közép-ázsiai és indiai buddhista és hindu tanításokra gondolnunk. E tanítások – illetve az iszlám megnyitása a nem arabok előtt – hamarosan kifejtették hatásukat a muszlimok körében is, és kialakult egy „belső utas” irányvonal, ezt nevezzük szúfizmusnak, követőit pedig szúfiknak vagy derviseknek. Ez a gondolkodásmód sok konfliktust okozott a muszlim ortodoxiával, és egyes helyeken – például Szaúd-Arábiában – máig is okoz .

Mindemellett a spirituális út, a szúfizmus nagyobbrészt elfogadottá vált az iszlám világában. Ennek azonban sohasem lett egységes tanítása vagy szervezete, hanem általában régiónként különféle csoportosulások, dervisrendek alakultak ki. A nomád törökök számára éppen ezeken a rendeken keresztül vezetett az út egyáltalán az iszlámhoz is. Az egyik legkülönösebb képződmény az Ahmed Jeszeví nevével fémjelzett irányzat, amely a török hagyományokat egyesítette Mohamed tanításaival. Ennek a gondolatkörnek anatóliai leágazása a bektasi dervisrend, amelyet a Közép-Ázsiából érkezett Hadzsi Bektas Veli (–1270 k.) nevéhez kapcsoltak.

Hadzsi Bektas Veli. Kép: islamansiklopedisi.org.tr/Wikimedia Commons

A bektasi, más néven kizilbas, ma pedig Törökországban leginkább alevi néven ismert világlátást egyfajta török népi iszlámnak is tekinthetjük, és komolyan eltér a szunnita szabályoktól. Követői – számukat ma 10–15 millió közé becsülik Törökországban – nem járnak mecsetbe, másképpen imádkoznak, nem ramadán hónapban böjtölnek, és az alkoholtilalmat is kissé lazábban kezelik. A nomád hagyományoknak megfelelően a nőket sem különítik el a férfiak világától. Szertartásaikat kolostorokban végzik (törökül: tekke, albánul: teqe) lelki vezetőik vezetésével (dede, baba), férfiak és nők együttesen, mégpedig zenével és tánccal. Ráadásul bár nem síiták, nagyon nagy tiszteletnek örvend körükben Ali, Mohamed próféta unoköccse. Röviden fogalmazva: nagyon másképpen élnek, mint az átlagos szunnita muszlimok.

abbas aliMohamed próféta unokaöccsének, Alinak (647-680) a szobra Albánia szent hegyén, a Tomoron. A fotót készítette: Csaplár-Degovics Krisztián

A bektasi vallásosság az Oszmán Birodalomban mindig jelen volt, de megítélése erősen változott. A dinasztialapítónak, Oszmánnak a felesége például egy dervisfőnök lánya volt, és a korai oszmánok általánosságban is ezt a hitrendszert követték a többi török nomádhoz hasonlóan. A váltást a birodalom létrejötte kényszerítette ki, ráadásul Mekka 1517-es elfoglalása után a szultánok egyúttal az iszlám világ kalifái is lettek. Így már nem vállalhattak közösséget korábbi nézeteikkel, sőt azok komoly üldözőivé váltak. (A vallási okok mellett ebben politikai szempontok is közrejátszottak. Például az, hogy a közép-anatóliai nomád türkmenek a szafavida Iránhoz húztak.) A 16. században több pogrom zajlott a bektasi türkmenek ellen, és ilyenekre még a 20. század végén is sor került; az 1993-as szivaszi mészárlásnak 37-en estek áldozatul.

Ugyanakkor az oszmánoknak mégis megmaradt a maguk sajátos kapcsolata a bektasikkal. A janicsárság lelki vezetői a rendből kerültek ki, a janicsárok Hadzsi Bektas fiainak nevezték magukat, a rend kolostorait pedig időnként a birodalom magasszintű vezetői is támogatták. Ennek következtében a bektasi kolostorok szépen gyarapodtak, míg 1826-ban – a janicsársággal együtt – be nem tiltották a rend működését, vagyonát pedig más rendeknek adták át. Ettől persze a bektasik nem tűntek el, folytatták a működésüket, és a 19. század végén a reformmozgalmak aktív szereplői lettek. Az I. világháború után a rend vezetője, Dzsemálettin cselebi megállapodott Kemál Atatürkkel, és az anatóliai felszabadító harcokból a rend is kivette a részét. Ennek ellenére Atatürk, mint államfő, az ország laicizálása érdekében betiltotta a Vallási Ügyek Igazgatóságán kívül működő összes vallási intézményt az országban, ezért a közösség egyfelől illegalitásba vonult, másfelől 1930-ban áttette a székhelyét Albániába, az Oszmán Birodalom első muszlim többségű utódállamába (1913), amely a legerősebb külföldi közösség hazája volt. Ezt erősen támogatta az a tény, hogy a rend akkori vezetője maga is albán származású volt. 

A bektasi rend és az albán történelem

A földrajzi Albániába, azaz arra a területre, ahol albánok éltek, a bektasi rend a hódításokkal együtt került át. Bár az albán lakosság döntő többsége a 16. század derekáig még keresztény maradt, de már megjelentek az első muszlim közösségek is. II. Bajazid (1481–1512) idején alakultak meg az első teqék az albánok lakta területeken. A vallási tolerancia, a helyi nyelven tartott szertartások (szemben a szunniták arab nyelvhasználatával) és a korábban említett okok miatt az albánság hamar befogadta a rendet, amely sehol nem volt olyan sikeres, mint az albánok lakta területeken. Szerepük a 17–18. században nőtt meg igazán, ekkor vált a lakosság jelentős része bektasivá. Terjeszkedésüket nagyon megkönnyítette a rend – a ferencesek szerepével összevethető – népi jellege, és a híres-hírhedt Janinai vagy Tepeleni Ali pasa (1741–1822) tevékenysége, aki az Oszmán Birodalom európai területein egyeduralmat épített ki. Ali pasa bőkezű támogatása mellett fellendült a bektasi hitélet a Nyugat-Balkánon.

A janicsárság 1826-os felszámolásakor a szultán egyúttal elrendelte a bektasi dervisrend feloszlatását is. A teqéket lerombolták és több ezer hívőt kivégeztek. A szultáni hatalom brutalitása a rend albán etnikumú híveiből heves reakciókat váltott ki. Az albán bektasik azonban hamar magukra találtak: a szunnita szultánnal eddig is vallási ellentétben levő közösség az 1850-es években, ill. 1878 után újjáépítette teqéit és az albán nemzeti újjászületés élharcosa lett. Kolostoraiban (illegális) iskolákat működtetett, ABC-s könyveket, újságokat és egyéb írásokat terjesztett és sokszorosított. A századforduló albán nemzeti mozgalmának értelmiségi tagjai – a katolikusok mellett – jelentős részben a bektasik köréből kerültek ki. A nemzeti újjászületés (Rilindja) leghíresebb bektasi családja a Frashëri-ház volt, közülük is kiemelkedett három testvér, Abdyl, Naim és Sami. Abdyl az 1878-as Prizreni Liga egyik politikai vezetője volt. A költő Naim kísérletet tett arra, hogy a századforduló környékén a bektasizmusból nemzeti egyházat teremtsen. Ennek érdekében a bektasizmust népszerűsítő vallásos tan- és olvasókönyveiben a hitelvek egy részét részben kiegészítette, ill. módosította is. Ezt a törekvést a nemzeti mozgalom többségi (katolikus és szunnita) tagjai nem támogatták.

frasheri brothersA Frashëri-testvérek szobrai az albániai Frashërben. A fotót készítette Csaplár-Degovics Krisztián

A Frashëri-fivéreken keresztül az albán bektasik az önálló államiság gondolatával is erősen összefonódtak. Sami Frashëri, aki egyébiránt Şemseddin Sami néven a modern török felvilágosodás egyik vezető értelmiségi figurája is volt (és máig is annak számít!), 1899-ben egy modern európai modelleket követő, alkotmányos albán állam terveit jelentette meg egy önálló kötetben (Shqipëria ç'ka qenë, ç'është e çdo të bëhetë). Talán éppen Sami tette a legtöbbet azért, hogy az albánok sorsát az anatóliai törökökétől és az Oszmán Birodalomtól elválassza.

A szellem fegyvereivel vívott harc mellett, az albán nemzeti célok elérése érdekében a dervisek az erőszakkal is kompromisszumot kötöttek: kolostoraikban nemcsak a nemzeti mozgalom tagjai találkoztak, hanem a fegyveres harcot vállaló katonai parancsnokok is, akik bandájuk, ill. çetáik, azaz portyáik szervezésében is számíthattak a babák támogatására.

A 19–20. század fordulóján a bektasik hierarchikus szervezetben éltek, a rendnek négy csoportja volt: 1. aşik – azon bektasik, akik nem rendtagok; ide tartozott a hívek többsége; 2. muhip – ezt a csoportot a rendbe felvettek alkották, akiknek joga volt bizonyos rituálékon részt venni; 3. dervis – a teqében cölibátusban élők, joguk volt a hivatalos fejfedő viseletéhez (tac); 4. baba – spirituális mester, a teqe vezetője. A babák „felettese” egy-egy területen a dede (albánul: gjysh) volt. A rend élén állt a dedebaba (albánul: kryegjysh), akinek a munkáját egy babákból álló tanács segítette.

A 20. század elején az albánok kb. 15%-a volt bektasi. Az országot kettészelő Shkumbi folyótól északra a bektasik Kruja, Tirana és Elbasan körül éltek, a Shkumbitól délre pedig Malakastra, Tomor, Gjirokastra, Leskovik, Përmeti és Tepelena körzeteiben. A rend John Kingsley Birge becslése alapján 1933-ban összesen 7,5 millió hívőt számolhatott, ebből 200.000 volt albán (The Bektashi Order of Dervishes. London, 1937. 15.o.).  

Hadzsi Bektas Veli szobra az albániai Kokojka-hegy Frashër falu közeli csúcsán. A fotót készítette Csaplár-Degovics Krisztián

A bektasi dervisrend, a nemzeti mozgalomban játszott kiemelkedő szerepe és vallási toleranciája okán óriási presztízsnek örvend a mai napig. Ennek ellenére szervezeti különállását Albániában csak negyed évszázada nyerte el. 1929-ben az önálló szunnita felekezeten belül alkotott autonóm közösséget, majd 1945-ben szervezetileg is függetlenné vált. A kommunista diktatúra alatt a bektasik szenvedték el a legnagyobb veszteségeket. Míg a többi vallásnak a centruma külföldön volt (pl. a katolikusoknak Róma), és óriási veszteségeik ellenére mindig meg volt az esélyük az újjászerveződésre, addig a bektasi rend az 1920-as évektől kezdve Albánia központtal szervezte meg életét. Az iskolák megszűntével, a babák börtönbevetésével, deportálásával vagy kivégzésével gyakorlatilag teljesen megsemmisítették az 1450-es évek óta folyamatosan itt tevékenykedő, nagy hagyományú rendet. A fordulatot követően 1991-ben alakultak újjá az egyházszervezet egységei, a gjyshata-k. A vallási államtitkárság létrehozásakor, annak ellenére, hogy többen vannak a katolikusoknál is, a szunniták közösségéhez csatolták őket. Végül 1998-ban, a novemberben hozott alkotmány helyezte őket a szunnitákkal, katolikusokkal és ortodoxokkal egyenrangú státusba.

Csaplár-Degovics Krisztián – Sudár Balázs

Irodalom

  • Birge, John Kingsley: The Bektashi Order of Dervishes. London, 1937.
  • Elsie, Robert: The Albanian Bektashi: History and Culture of a Dervish Order in the Balkans. London, 2019.
  • Gjinaj, Maks et al.: Bektashizmi në Shqipëri. Bibliografi. Tiranë, 2002.
  • Jacob, Georg: Beiträge zur Kenntnis des Derwisch-Ordens der Bektaschis. Berlin, 1908.
  • https://kryegjyshataboterorebektashiane.org
  • Ahmet Yaşar Ocak: Alevi ve Bektaşi İnançlarının İslâm Öncesi Temelleri, İletişim Yay., 2002.
  • Irène Mélikoff: Hadji Bektach: Un Mythe et ses avatars. Genèse et évolution du soufisme populaire en Turquie. İstanbul, 1992.
  • Irène Mélikoff: Uyur idik uyardılar. Alevilik-Bektaşilik Araştırmaları. İstanbul, 1993.
  • Bedri Noyan: Bütün Yönleriyle Bektâşîlik ve Alevîlik: Bektâşîlik ve Bektâşîlik Ahlâkı. Ankara, 2006.  
  • https://hacibektasmobil.com/gezirehberi/haci-bektas-veli-turbesi-ve-muzesi/pir-evi/